Kalandjaink Prágában és a világban

Az egyik hétvégén átélhettem, milyen is turistaként Budapesten lenni. Történt ugyanis, hogy Nikola barátommal hazautaztunk a hétvégén. Gondoltam, megmutatom neki, miért özönlik Pestre Európa számtalan fiatalja.

Pénteken már ebéd után elindultunk. Az talán említésre méltó, hogy a helyi BKV kantinjában ebédeltünk. Egyszerű emberek, overálok némi olajfolttal és az átlagosnál több bajusz, még a hölgyek esetében is. Talán pont a mindennap használt 18-as villamos egyik vezetőjével majszoltam együtt a rántott húst főtt krumplival, ami egy az egyben olyan volt, mint régen a napköziben. Ez akkor fejedelmi fogásnak számított, most inkább belesimult az erős közepesbe, de a vállalati kantint még így is ütötte.

Az út hazafele szokásosnak mondható volt, 6 óra alatt voltunk otthon. Az leszámítva, hogy Nikola úgy döntött, hogy kihozza a maximumot az i30-asából, és Csehországban végig 160-nal jöttünk, amitől az autó motorja végig 6000 körül pörgött, amit teljesen feleslegessé tette bármilyen zene hallgatását, és a beszélgetés kapcsán meg attól tartottam, hogy teljesen berekedek, ezért hanyagoltam. Ráadásul általában mélyen elgondolkodott a 160-as tempó mellett, ezért én már kitapostam a fék helyét, mire elkezdett fékezni, ráadásul a fékeket a motorhoz szabták, ezért gondoltam, kitenyerelek a jobb kezemmel, azzal nagyobb fékhatást érek el. De egy a lényeg: épségben hazaértünk. Érdekes módon csak Csehországban nyomta, mint süket az ólajtót, Szlovákiában és Magyarországon betartottuk a sebességhatárokat.

Mondjuk sietnünk is kellett, mert le kellett foglalóznunk egy lakást, ugyanis október elejétől hazaköltözöm. Egy év után úgy döntöttünk, hogy Magyarországon szeretnénk felnevelni a gyerekünket, ezért nehéz szívvel, de itthagyom majd Prágát.

A lakással kapcsolatos szerződés után elmentünk egy kicsit borozgatni a Drop Shopba, ahol egy hattételes borkóstolót állított össze nekünk a sommelier , némi sajtocskával és sonkafalatokkal. Nikolának nagyon tetszett a hely és a borok. Ismét meg kellett állapítanom, hogy sokkal jobban szeretem a fehérborokat, mint a vereset. Pedig a vörösből is finomakat adtak, a végén egy újraértelmezett bikavérrel, mégis a fehér elegáns üdesége áll hozzám igazán közelebb. A borozástól megfáradtan felkutattuk az autót és Rozi hazafuvarozott bennünket.

Másnap délelőtt 11-re sikerült összeszedni magunkat és egy kései reggeli után megcéloztuk a Széchenyi fürdőt, mert ugye nincsen Magyarországra látogató külföldi turista, aki ne menne el egy magyar fürdőbe. Én régen voltam a Szecskában, két dolgon lepődtem meg igazán, a belépőjegy 4300 forintos árán és azon, hogy nem nagyon találkoztam magyar emberrel, bár ez a második tény valószínűleg szorosan kötődik az elsőhöz. A fürdő maga valahogy csalódás volt nekem, biztos azt vártam, hogy ennyi pénzért valami csoda is jár, de csak különböző hőmérsékletű medencék voltak, a Benetton reklámokat visszaidéző bőrszínkavalkáddal.

A fürdés után a következő kötelező elem az escape room volt. Ez egy olyan, speciálisan magyar szórakoztató forma, mint a romkocsma. Csak Magyarországon van, sokan szeretik, mégsem másolja le nagyon senki, mindenesetre furcsa. Az escape room lényege, hogy a vitéz jelentkezőket bezárják egy meghatározott időre egy - legtöbbször belvárosi pincéből kialakított - játéktérbe, és onnan ki kell szabadulni. Nikolának elküldtem több lehetőséget, végül ő a Funlock nevű helyet választotta.

A Funlock a zeneakadémia tőszomszédságában van, és miután ez is egy pincelejáró, ideális hely a hajléktalanoknak, ezért egy bűzös, húgyszagú lépcsőn kellett lemenni, de Nikolának ez is tetszett, mondta, így még eredetibb a hely.

Egy fiatal srác gyorsan elmondta, hogy van egy őrült professzor, akinek a számítógépében fontos információkat rejtettek el, amelyeket csak mi tudunk előbányászni úgy, hogy helyreállítjuk a szoba áramellátását.

Miután bezártak minket a szobába, félhomályban kellett kulcsokat keresni, apró logikai feladatokat megoldani, titkos ajtókat kinyitni, mire végre beindítottuk a furcsa, leginkább a fantasztikus filmekben látott, négy kulccsal indítható számítógépet, ami úgy indult, hogy a kulcsok elfordítása után egy hatalmas félkör alakú gombot kellett megnyomni. Úgy elrepült a 45 perc, amíg ott voltunk, hogy észre se vettük. Miután a játékot három vagy több főre tervezték, egy-két helyen érkezett egy kis segítség egy kis rádióadón. Egy olyan feladat volt, amin elhasaltunk volna, egy hatjegyű logikai kódot kellett megfejtenünk, amihez a számaink már megvoltak, de nem tudtuk a sorrendet. Korábban találtunk egy legodarabat, amit egy helyre behelyezve, egy szakasz áramellátását visszaállítottuk, de azt nem figyeltük, hogy a kis legotorony 6 színű és a számoknak is vannak színei. Ezen nem jutottunk volna tovább, de szerencsére segítettek.

Nagyon bejött nekünk az az escape room, Nikola nem értette, miért nincs máshol ilyen. Én se nagyon értem. Utána egy kicsit hazamentünk, ejtőztünk, majd Rozival együtt elmentünk vacsorázni a Vigalmi negyedbe, a Soul foodba, ahol betoltunk egy nagyon fincsi, méretes hamburgert, mert napközben egy gyros volt csak az ebéd. Utána Rozi hazament, mi pedig hamburgerszagú kézzel belevetettük magunkat a pesti éjszakába.

Elég hamar ráuntunk. Sok hely szabadság miatt zárva volt, többek között a Boutique, ami az egyik kedvenc helyem, Budapest legjobb koktélbárja. Először a Szimplába mentünk, ami szokás szerint tömve volt turistával, meg unalommal, ezért el is jöttünk, benéztünk még néhány másik helyre, ahol ugyan a tömeg kevesebb volt, ám az unalom annál nagyobb. Végül a Godzsu udvarban először a Spílerben sörözgettünk, majd átültünk egy borzalmas koktélbárba, ahol ízesített vizet árultak jégkására töltve, koktélként. Elég hamar, éjjel egy körül már beszálltunk a taxiba, és mentünk hazafelé. Valahogy ezek a helyek nekem nem jönnek be, de miután turistát játszottunk ez is kötelező elem.  Lépten-nyomon leány- és legénybúcsúkba ütköztünk, ahol lerészegedett fiatalok, mindenféle borzalmas maskarákban kunsztokat végeztek. Ezeknek sosem láttam értelmét.

Másnap a Dérynében még betoltunk egy finom reggelit, sajnos paraszttáljuk nem volt, pedig az illik jól a karakteremhez, de így is találtunk megfelelő ételt. Csevegve üldögéltünk a nyári napsütésben, kiélvezve a nyár melegét, energiáját, hiszen már nem sok van belőle. Sajnos. Az őszt sosem szerettem. Én nyári ember vagyok, szeretem a meleget. Bár itt Prágában nyár sem volt igazán. A héten végig 15 fok alatt volt a hőmérséklet. Állítólag azon a héten, amikor szabin voltam, volt harminc fok felett is, de én ezt nem hiszem. Meg akarnak téveszteni.

Jó ideje tervezgettük, hogy elmegyünk Karlovy Vary-ba, vagy ahogy nagyon sokáig hívták, Karlsbadba. Egyrészt elég közel van Prágához, másrészt annyit hallottam már róla, hogy az oroszok megvették, meg hogy egy csomó orosz permanensen ott lakik, hogy kíváncsi voltam Putyin előretolt bástyájára.

Karlovy Vary történelme 1370-re nyúlik vissza, amikor is IV. Károly megalapította a várost. Az 1500-as évek elején már Európa első termálvizű gyógyhelye. Egy tűzvész után a Monarchiában uralkodó stílus alapján építették újra a várost a 1800 század végén, és nyerte el mai formáját.  Az Osztrák-Magyar Monarchia kedvelt fürdőhelye, rengeteg híresség kúrálta itt magát, többek között a mi Arany Jánosunk is.

Miután reggel még ki akartunk ugrani a termelői piacra, ami végre ismét megnyílt a folyóparton, csak dél körül tudtunk elindulni. Az út Karlovy Vary-ig szinte végig autóút, 30 kilométer autópálya van benne. Ami széppé teszi, hogy az egyik fő sörtermelő vidéken megy keresztül, többek között a két poszttal ezelőtt megemlített Krušovicén, ahol az azonos nevű remeket készítik. Az út mellett mindenütt komlóültetvények és szegénység. Amennyire Prága gazdag, annyira lehet látni a cseh vidéken a szegénységet. Omladozó házak, fizikai, alkesz arcok.

Ahogy közeledik az ember a városhoz, a környék egyre dombosabb lesz, késő tavasszal még szebb lehet, de most is megvolt a maga varázsa. Anyukám javaslatára Karel Gott halhatatlan slágerét, a Lady Karnevalt üvöltetve vonultunk be a város kapuján. A dal egyébként nem volt fent a Google Play zenei részén, ezért kénytelenek voltunk a YouTube-ról lejátszani, ami viszont a telefonon csak ez előtérben tud futni, azaz nem láttuk, mit mutat a GPS. Az igazi fesztiválzenére egy pillanat alatt Karlovy Vary legmocskosabb külvárosában találtuk magunkat.

A város fekvése egyébként gyönyörű, két folyó, az Eger és a Teplá találkozásánál, erdős dombokkal körülvéve fekszik. Lepakoltuk az autót és gyalogszerrel vágtunk neki felfedezni a látnivalókat. Nyakamban vidáman lógicsált a fényképezőgép. Az első adandó alkalommal le is akartam fényképezni a folyó mellé sorakozott színes homlokzatú, az Andrássy utat idéző szállodasort, amikor is észrevettem, hogy nem hoztam memóriakártyát. Innentől egy vesszőfutássá változott a séta. Én különböző boltokba szaladgáltam be, legtöbbször a tatárjárásból visszamaradt arcú ázsiaiakat kérdezgetve, hogy van-e kártyájuk a gépbe. Egy helyen volt, de annyit kértek érte, hogy normál esetben 3-at veszek annyiért, úgyhogy nem vettem. Én nem vagyok az a feladós fajta. Rozi már kezdett kikészülni, hogy mint valami idióta rontok be az üzletekbe, kártú-kártú - mondogatva. Egy idő után azt mondta, ő beül valahova, én folytassam az ámokfutásomat. Végül egy DM-ben sikerült vennem egyet egész kulturált áron.

Eddigre már a sétálóutcán voltunk, ahol nyugdíjas oroszok és németek kóricáltak. Aki ronda volt és hivalkodó, az orosz volt, a többi német. A belváros kapcsán nagyon különös érzéseink voltak, lehet az előszezon miatt, de olyan hangulata volt, mint Lillafürednek februárban. Vannak emberek meg nem is, olyan álmos és bátyatag minden. Minden pincért operálni lehetett volna két mozdulat között. Bementünk egy mexikói büfébe, hogy bekapjunk valamit, 10 percig nem jött senki, ott álltunk, mint Bálám szamara, és arra gondoltam, hogy ez csak az orosz maffia fedőszerve lehet: eladó sehol, a vevők meg állnak sorban.

Az, hogy a város az oroszokból él, nyilvánvaló. Mindenütt orosz feliratok, orosz beszéd és vaskos, ronda emberek. A főutcán bementünk egy ásványboltba, ahol Rozi olyan eksztázisba került, hogy azt hittem, elalél. Számos harci ereklyével gazdagabban távoztunk a boltból, ami valóban párját ritkítja és rajtunk kívül természetesen csak orosz vásárlók voltak.

Egy helyen valódi Karlovy Vary oplatkát (ostyát) árultak, amit ott sütöttek frissen, be is szaladtunk és megkóstoltunk egyet. Már korábban is vásároltunk itt dobozos ostyát, és ajándékba is vittünk, de a kettőt nem lehet egy lapon említeni. Ég és föld. Ez finom volt, egyszerre omlós és ropogós. Olyannyira finom volt, hogy kénytelenek voltunk még egyet enni. A második karamellás töltelékes volt, ami viszont olyan gejl volt, hogy ugyan megettük, de utána sokáig émelygett a gyomrom. 

Karlovy Vary közepén üszkös sebhelyként fészkel a 60-as években emelt épületszörny, a Thermal Hotel. Olyannyira környezetidegen az épület, mint Dolph Lundgern a nyóckerben. Ez egyébként arról is híres, hogy itt tartják a híres Karlovy Vary filmfesztivált. Az épület nem csak kívülről borzalmas, hanem belülről is. A lobbiban elektromos füstszag lengedezte körül a piros, futurisztikus műbőr fotelekben ejtőző vörösre festett hajú orosz nyugdíjas nőcsoportot. A szállodakomplexum borzalmas állapotú boltjaiban méregdrága ruhákat árultak, mindenhol csak orosz feliratokkal, és ha volt az embernek kedve, beugorhatott karaoke-zni, amit egy mikrofonnal éneklő Švejk figurával reklámoztak. Egyébként ez a fajta lepukkantság jellemző volt az egész belvárosban. Itt nem német befektetők vannak, akik szépen megcsinálnak mindent, hogy szép legyen és jól érezzék magukat, itt oroszok vannak, azoknak meg úgy látszik, lényegesen alacsonyabb az igényszintjük,. Nem csak az épületek, de a helyi emberek is sokkal elnyűttebbek, mint Prágában. Egy csomó alkeszt és lezüllött alakot láttunk. A személyes kedvencem két figura volt, akiket a buszpályaudvar környékén láttunk, akik már kettőkor annyira be voltak állva, mint a rajzszög, és egymást támogatva próbáltak beevickélni a közeli italmérésbe. Olyan arcuk volt, mint amiket a középkorban játszódó korhű filmek jobbágyai között lát az ember.

Kifejezetten vegyes érzelmekkel tartottunk vissza a kocsi felé gondolkodva, hogy mi legyen. Ugyan fürdőcuccot hoztunk, de már elég késő volt, ezért fürödni nem tudtunk volna már, hazamenni még nem akartunk. Rozi látott egy fürdő nevű városrészt, ami egy dombra épült a város felett, mondta, menjünk oda fel kocsival és nézzünk körül. 

Jó ötlet volt, mert ez a rész annyira kellemes hangulatú volt, mintha egy teljesen másik városban lettünk volna. Régi, patinás villák mindenütt, szűk, meredek utcácskák vezettek le a folyó völgyébe, és csodálatos panoráma tárult elénk. Kezdtünk már elég éhesek lenni, de előtte még eldöntöttük, hogy megnézzük a Hotel Imperialt, ami hatalmas tömbjével uralta a környéket. Na, itt már tetten érhető volta a hivalkodó gazdagság. Nagy Audi és Merci terepjárók a parkolóban, petanque-ot játszottak a parkban, és a lépcsőn felfele két olyan orosz figura jött szembe, amiket csak orosz maffiafilmekben lát az ember. Vaskos, erőszakos arc, drága, de teljesen ízléstelen ruhák, azok a fajta emberek, akikről azt gondolod, hogy éppen azt tárgyalják, hogy ki legyen a következő áldozat.

A szálloda maga, csodálatos. Belülről inkább visszafogottabban elegáns, mintsem hivalkodóan kivagyi. A múlt század elején épült és meg is hagyták ebben a szellemben. Ittunk egy kávét, néhány 5-kor is láthatóan erősen másnapos orosz társaságában, miközben a háttérben egy pohos, szakállas zongorista könnyed melódiákat játszott. Megnéztük mennyi lenne, ha esetleg itt aludnánk, de minden!!! szoba ki volt adva, csak hétfőn volt legközelebb szabad szobájuk. Egyébként 100 euró volt egy éjszaka, ami azért volt vicces számomra, mert múlt héten Milánóban (link) jártam, ahol a jellegtelen, szűk, egyágyas hotelszobám normál ára 225 euró lett volna. Nem kevés ez a 100 euró, nem azt mondom, de a helyhez képest nem sok. Bár valószínűleg a gajdoló oroszok sokat elvesznek a hely varázsából.

Amíg kávéztunk, Rozi kinézett egy mexikói éttermet, ha már lemaradtunk róla napközben, és elmentünk oda. Hogy miért nem cseh étterembe? Mert lassan fél éve szinte mindennap azt eszem, és sok mindent el lehet mondani a cseh éttermi kínálatáról, de a változatosság nem tartozik közéjük. Természetesen kártyával nem lehetett fizetni az étteremben, mi meg már eltapsoltuk a készpénzünket, ezért elszaladtam a legközelebbi bankautomatához. Miután a város szélén volt az étterem, meg is jártam az utat 25 perc alatt.

Nem egyszer fordult egyébként velem elő, hogy a bank nyitva tartása után nem engedett be a kártya lehúzásával az ajtó. Ott állok, mint egy faszent: húzom lassan, húzom gyorsan, megfordítom, a másik irányba húzom: semmi. Ilyenkor jön el a pillanat, amikor ha lenne a közelben egy fasza kis Kamaz, belehajtanék vele a bankba, és úgy vennék ki pénzt. 15 perc múlva végre talál az ember egy bankfiókot, ahova nem tud bejutni, pedig mindenféle kártyával próbálkozik. Itt is ez volt. Rozi már teljesen magára hagyottan üldögélt, mire visszaértem, de végül kárpótoltak minket nagyon finom ételekkel.

Így tele hassal és nagyon jó hangulatban, a kalandoktól megfáradva indultunk haza. A belváros megosztó képe után a fürdőrész sokat emelt a véleményemen, és biztos vagyok benne, hogy még egyszer visszajövünk, és akkor kipróbáljuk a híres fürdőket is.