Kalandjaink Prágában és a világban

És sajnos ez is eljött: az utolsó nap. Szerencsére egészen későn indult a gépünk, mondjuk ennek is megvolt a böjtje, mert másnap hajnali negyed ötkor szállt le a gépünk, de így legalább maradt még majdnem egy teljes napunk, amit megpróbáltunk kihasználni.

A reggelinél minden maradék gyümölcsünket, amiket vettünk, plusz amik voltak a reggelihez, belevágta Rozi egy finom gyümölcssalátába, amit mézzel és joghurttal tettünk még finomabbá. Hoztam még egy utolsó mandulás kiflicskét a kedvenc cukrászdánkból, ami talán pont azért, mert már a cukrászda is tudta, hogy ez az utolsó nap, nem volt olyan friss és finom.

Reggeli után összepakoltuk a bőröndöket és felvonszoltam őket a kocsihoz, amibe természetesen nem fértek bele csak úgy, hogy leszereltem a kalaptartót. A többi cucc a hátsó ülésre került, szerencsére Madeira a világ egyik legbiztonságosabb helye, ezért nem volt vele semmi gond. Meg akartuk még nézni a híres botanikus kertet Montéban, ezért bekucorodtunk a kocsiba és még egyszer felhajtottuk egy jó meredek emelkedőn.

Szerencsére gyorsan sikerült parkolóhelyet keríteni és az erősen felhős, fülledt időben elsétáltunk a botanikus kert bejáratához. Útközben elmentünk azok mellett a szánkók mellett, amikkel az utcakövön lehet leszánkózni a hegyről. Senki nem akart most szánkózni, pedig régen nagy üzlet lehetett, mert külön hely volt kialakítva a sornak. Rozi olvasta, hogy régen sokkal gyorsabban mentek a szánkók, de agyonbiztosított világunkban már ezek sem száguldozhatnak kedvükre.

A belépő jegy a parkba 10 euró volt fejenként, ami nem volt túl drága, ha figyelembe vesszük, hogy mekkora és milyen szép parkot lehet megnézni ennyi pénzért, ráadásul több múzeumba is bemehet, akinek van ideje. Nekünk sajnos nem sok volt, csak másfél óránk. A park egy kicsit olyan volt, mint egy dzsungel, amit időnként szépen rendezett ázsiai kertek törtek meg. A park központja egy kastély és a hozzátartozó tó volt, ahol éppen nemrég kikelt kiskacsák tanultak úszni, legnagyobb örömünkre. A páratartalom nagyon nagy volt, amire rásegítettek a mindenütt megbúvó patakocskák, vízesések.

A park külső gyűrűjén, a jellegzetes csempéből a portugál uralkodók voltak végigrakva, és néhány történelmi tabló a korból, amelyől éltek. A középkori képek tele voltak mókával és kacagással: egy kis bubópestis, véres háborúk, Afrika leigázása, nem beszélve a Dél-Amerikában végrehajtott hőstettekről. Amit megállapítottunk Rozival, hogy ez a nemzet is a múlt dicsőségéből él, mint mi.

A parkot futólépésben néztük meg, de az időnyomás ellenére is megérte beiktatni, mert nem láttam még szebb botanikus parkot.  Amire visszaértünk a kocsihoz, már elég hűvös volt, úgyhogy jól esett beleülni a kis Pandába.  A kocsit még egyszer teletankoltam 500 forint feletti 95-ös benzinnel, majd irány a reptér. A kocsileadással szerencsére nem volt semmi gond.

Csodák csodájára a repülőút komolyabb csúszások nélkül zajlott le. Egyedül az volt kellemetlen, főleg Rozinak, hogy a második sorba adtak helyet, hogy kinyújthassam a lábam. Ez még magában nem lett volna baj, de a személyzetnek volt egy rekesze, amit ha kellett, ha nem, folyton ki-besogatta egész éjjel nagy csattanások kíséretében. Rozi azt mondta, egy szemhunyásnyit sem aludt, nekem sikerült talán egy órát.

Ahogy leszálltunkn bevágtuk magunkat egy taxiba és irány a Keleti, ahol már várt rám a prágai vonat, újabb 7 és fél órás út. Már nagyon hiányzott.

Madeira egy csodálatos hely, viszont egy furcsa hanyatláson megy keresztül, valószínűleg a válság miatt, ezért egész olcsón el lehet tölteni egy hetet, ez valószínűleg még pár éve nem így volt. Minden bevásárlóközpont pang, nincsenek üzletek, minden sokkal több emberre van méretezve. Ez ad valami különleges ízt a szigetnek. A természeti látnivalók páratlanok, aki megteheti, mindenképpen látogasson el. 

Ez a nap is jól kezdődött. Azok után, hogy tegnap megnéztem még  a VB-döntő hosszabbítását, valamikor éjfél körül kerültem végül ágyba. Rozi kinyította felettem az ablakot, ami pont olyan szögben került végállásba, hogy attól féltem, hogy ha este felkelek, kajakra lefejelem, de ahhoz már lusta voltam, hogy bármit is tegyek. Ugyan fáradt voltam megmozdulni is, de elaludni nem tudtam az út izgalma miatt, pedig már fél egy is elmúlt. Ami azért volt szívszorító, mert 2:45-re volt beállítva az ébresztő, ugyanis 3:15-re hívtam taxit.

Úgy ébredtem, mintha semennyit nem aludtam volna. Kínos lassúsággal készültem és közben próbáltam Rozit felébreszteni, aki egy zombi gyorsaságával mozgott, és csak akkor váltott sebességet, amikor mondtam, hogy 10 perc és itt a taxi. Aztán valahogy elindultunk.

A taxi végigsuhant a kihalt városon és háromnegyed négyre már kint is voltunk a reptéren. Ott megdöbbenve konstatáltuk, hogy az indulást áttették 5:05-ről 6:15-re. A TAP portugál légitársasággal utaztunk (ez volt benne az útban, amit befizettünk, nem mi választottuk), amit kerülni kell, mint a pestisest. A reptéren az volt a közvélekedés, hogy mindig, mindenhol késnek, akár 3-4 órát is, és a szolgáltatás színvonala nem üti meg a mércét.

Mi, mint két állomittas veréb támaszkodtunk egy oszlopnak, mert ülni már sehol nem lehetett. Miután már mindenki beszenvedte magát az extra szűk helyekre, biztos, ami biztos, még ültünk vagy másfél órát a repülőben, várva, hogy elinduljon. Végül aztán háromnegyed nyolckor gurult ki a gépünk a kifutópályára.

Mellettem egy lány a sírógörcs szélén táncolt, mint kiderült, éppen Miamiba készült, ahol másnap lesz(lenne) az esküvője, és szinte biztos, hogy le fogja késni a csatlakozást. A tenyérbemászó képű stewardessek pedig megnyugtatták, hogy biztos lekési a gépet, de adnak neki majd szállást. Előttünk egy anyuka ült a gyerekével, aki miután már anya lett, úgy döntött, minden feltölthető részét feltölti bőségesen szilikonnal. Úgy nézett ki, mint egy lufi és ráadásul jó erőszakosan mondogatta, hogy márpedig őket nem rakják semmilyen másik gépre. Mindenki azt találgatta, hogy mi lesz. Mellettem a lány időnként zenét hallgatott, időnként pityergett egy kicsit, csak úgy az illendőség kedvéért. A gép végül lisszaboni idő szerint 7:50 helyett 10:30-kor landolt.

Mikor kikászálódtunk a repülőből, várt a következő megpróbáltatás. Egy kis agresszív, arrogáns TAP- alkalmazott csaj beszállókártyákat osztogatot, mindenkinek másmilyet. Nekünk másnap reggel 9:20-ra akart adni egyet. Mondtam, hogy nekem ne adjon ilyet. Mondta, hogy vegyem el, majd mindenkinek elmondja, mi a helyzet. Röviden az, hogy megszívtuk, minden járat tele van, nincsen hely. Valami szörnyű hotelben fognak elszállásolni, de a csomgjainkat sem kaphatjuk meg.. Én már nem először voltam ilyen helyzetben, mondtam neki, hogy én ezt nem fogadom el, és összegyűrtem a beszállókártyát. Mondta, hogy nincsen más. Na Rozi ekkor kezdett ténylegesen kiborulni. Mondtam neki, hogy nyugodjon meg, ez itt egy erőszakos próbálkozás, mindig van megoldás.

A pattogó antipatikus csajt otthagyva, megkerestük az átszállási irodát. Azaz én, mert addigra Rozi már nagyon elfáradt, ráadásul a 3 óranyi alvás sem tett neki túl jót. Az átszállási irodán ott találtam a kedves antpatikus szilikoncsapatot, akik éppen azért küzdöttek, hogy legalább a csomagjukat adják ki, hogy  fogat tudjanak mosni, meg mi egymás. Talán az anyának kiadták a csomagját, hogy a kisgyereknek legyen mibe átöltözni, de ebben sem vagyok biztos.

Én szépen előadtam magamat a pultos csajnak, aki először folyamatosan tagadott, mondván, hogy nincsen jegy és kész. Aztán mondta, hogy menjek ki a jegyirodába és vegyek. Tessék?! Pénzért van hely? Akkor nagy kegyesen elkezdett telefonálgatni és láss csodát, mégiscsak volt két jegy a következő járatra, ami menetrend szerint 14:30-kor ment. Diadalittasan trappoltam vissza Rozihoz, lebegtetve a két beszállókártyát, majd szörnyűséges négy órás várakozás kezdődött nyűgösen a reptéren. Természetesen ez a gép is később indult, majd negyven perccel. De már nem érdekelt.

A gép egyébként tele volt franciákkal, akik kezében ugyancsak az ideiglenes beszállókártya volt, amit az arrogáns csaj osztogatott. Érdekes módon nekik jutott hely, csak a sehonnai kelet-európai gyülevésszel lehet bármit megcsinálni, ha hagyják. Rozi mellé, kiképzés gyanánt, egy pár hónapos kisbaba ült az anyukájával, kisebb-nagyobb megszakításokkal, de azért szépen sirdogált Rozi fülébe, aki addigra már alig élt, olyan fáradt volt. De akkor szerintem már mindegy volt neki, minden zavaró körülmény ellenére elaludt és leszállás utáni tapsviharra ébredt csak fel.

A leszállásra már felkészítettek előre, de átélni azért más volt. A repülőgép az óceán felett repült, mintegy 200 méter magasan, majd hirtelen bedöntött és a hajtűkanyar után meredeken zuhanni kezdett, mint egy kő és egyszerre csak lent voltunk.  A reptér egészen pici: egy kifutó pálya, és egy egy-két emeletes épület. Szinte már vártuk, hogy a csomagunk nem fog velünk jönni és természetesen így is volt. Miután álltam háromnegyed órát az elveszett csomagok irodáján, kaptunk egy egyszemélyes éjszakai túlélő-csomagot, amiben sokféle dolog volt: példaul fertőtlenítő szagú xxl-es poló aludni, fogkefe, fogkrém, borotva, sőt egy kis tasak mosópor is. A mi feladott csomagunk talán a holnapi nap megérkezik.

Felvettük a bérelt autónak csúfolt gumikacsát (Fiat Panda, a foglaláskor még Seat Ibizáról volt szó), erről az autóról biztosan fogok még írni. Majd valami teljeséggel szürreális érzés közepette közelítettük meg a szállodánkat, mikor végre megérkeztünk. El se hiszem. 13 óra kellett hozzá, és némi hiszti, de itt vagyunk ezen a gyönyörű helyen, ami felülmúlta minden várakozásainkat nagyvilági mediterán hangulatával.