Kalandjaink Prágában és a világban

Ez a nap se indult jól. Amikor reggel felébredtem, valami furcsa kopogó zaj volt az ablakon. És igen, ez eső dobolta egyhangú ritmusát. Megnéztem az időjárás előrejelzést, ami kora délutánra mondott egy kis csak felhős időt, eső nélkül. Ezért nem kapkodtuk el az indulást. 11-re már az eső is alábbhagyott, tehát nekivágtunk. Én szépen kinéztem az interneten egy buszt, amivel Sultanahmedbe tudunk menni, mert ott van a két híres mecset, a Kék mecset és a Hagia Sofia.  Szépen fel is öltöztem: hosszú ujjú póló, pulcsi és kabát. Ahogy mintegy 500 méternyire kerültünk az apartmantól, kisütött a nap és rohadt meleg lett. Innentől kezdve cipelhettem végig a kabátomat.

Természetesen az interneten kinézett busz nem volt sehol. A buszos közlekedést öcsém javasolta, mert így legalább útközben látjuk a környéket. Néhány járókelő megkérdezése után úgy döntöttünk, mégis metróval megyünk, mert az biztosabb. Visszasétáltunk a Takszim térre és felszálltunk a vezető nélküli fogaskerekű jószágra ami Takszim és Kabatas között közlekedett. Ahhoz, hogy közlekedni lehessen az isztambuli járműveken, vagy egy plasztik kártyát kell kiváltani, vagy műanyag játékzseton-szerű holmit kell az automatákból kinyerni. Minden átszállás egy zseton. Egy zseton 3 líra, azaz kb. 350 forint. Leszálltunk a fogaskerekűről és itt ért a második meglepetés, mert a mecsetekhez menő metró igazából villamos volt.

Sebaj, gondoltam, legalább látjuk, merre megyünk. De nem úgy volt az, mert a villamost ellepték a reklámok és az emberek, ezért semmit nem láttunk ki belőle. Annyit sikerült kivenni, hogy egy hídon megyünk át, majd megérkeztünk a célállomásra. A téren leszállva rögtön megpillantottuk a Kék mecsetet. Ahogy elindultunk felé, már hét ágra sütött a nap és volt vagy 22-23 fok, én nálam meg három réteg ruha. Köszönöm szépen időjárás-előrejelzés. Már egészen közel voltunk, amikor irtózatos hangerővel megszólalt a müezzin mindkét mecsetből, szinte versenyt ordítva egymással, amit csak fűszerezett mögöttünk a folyamatosan dudáló autók hangja. Teljes káosz.

Itt mindenki dudál, nem azért mert valami baj van, hanem mert jól esik, mert esetleg figyelmeztet. Sok helyen nincsen járda, ezért az emberek az úttesten mennek, az autó (vagy ahogy itt mondják oto) meg dudál folyamatosan, hogy jön. Itt hallottam először olyat, hogy a villamos is tud dudálni, és dudál is serényen. A nagy káoszból bemenekültünk egy cukrászdába, ahol epres sütit és török kévét ittunk. A török kávé nekem nem jött be: olyan íze és állaga volt, mint amikor otthon elromlott a kotyogós kávéfőzőnk is átnyomta a zaccot a szűrőn. Minden korty után pofákat vágtam, amitől Rozi fetrengett a röhögéstől.

A Kék mecset jelenleg is működő imaház, ezért amikor először mentünk, be sem engedtek. Semmi gond, addig megnézzük a Hagia Sofiát. A két mecset között egy hatalmas tér helyezkedik el, ami tömve van mindenféle árussal, akiket elég nehéz levakarni. A Hagia Sofia jelenleg múzeum, ezért bármikor látogatható némi sorban állás és fejenként 30 líra leszurkolása után. A napon sorban állni nem vidám dolog, de bőven kárpótolt a mecset.

A Hagia Szofiát eredetileg görögkeleti templomnak szentelték fel és hosszú ideig a világ legnagyobb keresztény temploma volt. A török megszállás után ezt a templomot is mecsetté alakították át, de megmaradt egy csomó eredeti, keresztény mozaik. Jelenleg is komoly vita folyik, mert mind a muszlimok, mind a görögkeleti egyház magának követeli az építményt. De jelenleg múzeum marad.

Amennyire robusztus, már-már erődszerű kívülről, annyira légies és impozáns belülről. A mecset egy részét éppen felújítják, ezért egy része nem látogatható, de még így is páratlan élmény. Felmentünk a karzatra is, ahonnan régen maga a török császár, meg lehet, hogy a kis kakas is nézte a ceremóniákat. Az egyik ablakból csodálatos kilátás esett a császári fürdők tetején keresztül  a Kék mecsetre. Vagy egy órát bolyongtunk, mire elhagytuk ezt a különleges légkörű helyet.

Visszasétáltunk a Kék mecsethez, ami ismét fogadott turistákat. Végigálltunk egy jó félórás sort, mire bejutottunk. A Kék mecset valamivel kisebb, mint testvére a tér másik felén, de azért ez is hatalmas. Amíg a másikban valahol érezhető valami európai szellem, ez itt teljesen török. Hivatalos neve Ahmed szultán mecsete. A névadó I. Ahmed 1616-ben emeltette, és célja nem volt kisebb, mint Törökország első számú imahelyét megépíteni. Ez a mecset is óriási és ez aktív imahelyként működik jelenleg is. Legalább egy kicsit megismerkedtünk az iszlám vallási szokásaival, amit egyébként elmélyeszthettünk volna, a világos neon fénnyel kivilágított iszlám vallási centrumban. Ezzel a páratlan lehetőséggel nem éltünk.

Rozi egy kicsit megütközött azon, hogy 2014-ben is a nők kis spanyol falak mögött imádkoznak, míg a férfiak 2000 négyzetméteren. Ahány vallás, annyi szokás. Miután mindenki mezítláb volt, enyhe lábszag lengedezett a mecsetben. Nekem a Hagia Szofia jobban tetszett.

A mecset végiglátogatása után már nagyon fáradtak voltunk. Rozi egy utcai árustól cseresznyét akart venni, aki először valami apró almaszerű gyümölcsöt akart eladni nekünk. Azt megkóstoltuk, de nem volt finom.Olyan íze volt, mint egy éretlen cseresznyének. Az árus azt mondta, hogy 10 líra egy tálca cseresznye, mi meg megvettük. Utólag számoltuk ki, hogy 1100 forintért vettünk 10 deka, ráadásul rohadt cseresznyét. Törökországban vagyunk, itt alkudozni kell. Nem véletlen, hogy vásárlás után a fickó olyan boldog lett, hogy dalolni kezdett virágos jó kedvében.

Gondoltuk, hazafele majd eszünk valamit az egyetemi negyedben, de annyira éhesek voltunk és a kikötőt is meg akartuk nézni, hogy előbb leszálltunk a villamosról és kerestünk egy éttermet. Ami erősen közepes volt, és a pincérnőnek sehogy se sikerült kihozni, amit rendeltünk és itt találkoztunk először kifejezetten unott, nem kedves pincérrel. De legalább kaja volt és ültünk egy keveset. Annyira elfáradtunk, hogy úgy döntöttünk, pihenünk otthon egy kicsit és úgy megyünk el vacsorázni.

Így némi pihenés után megcéloztuk a Takszim térről nyíló sétálóutcát, ami tömve volt emberrel. Rozi kiélte egy kicsit konzumidiotizmusát, majd elvegyültünk a tömegben. Voltak mindenféle zenészek, olyan hangszerekkel, amiknek a nevét sem tudom. Volt egy körbe-körbe menő, összekapaszkodós tánccsoport, ahova némi apró után be lehetett kapcsolódni. Nagyon jó hangulatot teremtettek. mindenütt sült a kebab és tengernyi édesség illatát vitte a szél. Végül az egyik mellékutcában beültünk Marko Pasa éttermébe.

A kirakatban egy megtermett asszonyság török kenyeret, gözlemét nyújtott és sütött számtalan töltelékkel. Rendeltünk is egy sajtos-húsosat, meg egy nagy mezze tálat, amin 5 féle krém volt és sült paprika, meg padlizsán. Rozi hozzá erjesztett tarlórépalét ivott. Khm. Én maradtam a frissen csavart narancsnál. Minden nagyon finom volt. Haza fele elnyaltunk még egy fagyit (Rozi rajongott a citrom fagyiért) és Rozinak sürgősen meg kellett innia egy nagy pohár frissen préselt gránátalma levet.

Az első napi rossz emlékek mára már emlékké halványultak, mert ez egy nagyon jó kis nap volt. Már előre várom, mit tartogat holnap a bazár.

Ma reggel negyed hét körül már kidobott az ágy. Még gyorsan összecsomagoltam amit még kellett, utánanéztem a neten, aminek még utána akartam nézni, aztán nyolc körül keltegettem Rozit, aki elég nehezen ébredt, de aztán némi kézitusa után végül elindultunk 9 körül a reptérre. A kocsit leadtuk Rozi anyukájánál, aki volt olyan kedves és kivitt bennünket a reptérre.

A reptéren elég gyorsan átjutottunk a biztonsági ellenőrzésen, majd Rozi sürgős késztetést érzett, hogy megnézzen mindenféle illatszert és kozmetikumot, ezért a beszállókártya szerint már késve érkeztünk a kapuhoz. Természetesen még sorba kellett állnunk vagy fél órát, mire beszállhattunk, de ez már csak így szokott lenni a fapados gépeken. Szerencsénk volt, mert volt még két hely egymás mellé. Ha a kis gépeken panaszkodtam a hely nagyságára, akkor mindent visszaszívok. Az első kísérletre nem sikerült beülnöm a középső helyemre, csak másodszorra. Innentől kezdve pont olyan érzésem volt, mintha kalodában ültem volna végig a bő másfél órát.

Az isztambuli reptér szép is meg modern is, de vagy 35 kilométerre van a várostól. Már jó előre kinéztem, hogy milyen metróval megyünk majd, ami rajta is volt a repülőtér honlapján. Megörültem neki, hogy milyen egyszerűen bejutunk. Miután nem láttam kiírva sehol, megkérdeztem. Az információs hölgy bamba arccal közölte, hogy ide nem jár metró. Fasza, akkor váltás. Keressünk egy buszt, mert a taxi 15 rongy körül van, ahhoz meg nem volt kedvem. Találtunk végül egy buszt, ami bevitt minket a Taksim térre.

A Taksim tér onnan nevezetes, hogy itt voltak tavaly a zavargások, pont május elsején, és tegnapelőtt is lőttek néhányat, csak azért, hogy általános maradjon a jókedv. A busz jó 40 percet jött, mire a térre ért. Eközben láthattam, hogy Isztambul hogy fejlődik és épül. Szinte mindenhol házak nőnek ki a földből, de mellette ott vannak a korábbi, befejezetlen építkezések csontvázai is, zavarbaejtő kavalkádot adva egymás mellett. Aztán mikor átmentünk a Boszporusz felett az európai oldalra, már megváltozott egy kicsit a látkép, még nagyobb lett az összevisszaság. Háromnegyed négyre értünk a Taksim térre.

Ha volt is valami tegnapelőtt, ennek mára már semmi nyoma nem volt. A hatalmas tér tömve volt emberekkel. A teret egy hatalmas park és mindenféle üzletek, éttermek és kávézók kerítik be, számtalan finom illat kering mindenfelé.

Volt egy hevenyészett térképünk, de inkább vettünk egy másikat, ám sajnos ez sem segített rajtunk. Most már így utólag tudom, hogy 5 percre lakunk a tértől, de ez elsőre nagyon nem tűnt ennyire egyszerűnek. Több embert is megkérdeztünk a téren, de láthatóan senki nem tudta, hol van a hotelünk. Mindenki nagyon segítőkész volt, csak éppen senki nem tudta, hol van, ennek ellenére mondott valamit. Mi pedig követtük. Háromszor megkerülve a teret. Már kezdtem nagyon befeszülni. Internet nincs, az utcákon nincsen utcanévtábla és két utcával arrébb se ismeri senki az utcát, amit keresel. Végül odamentünk egy taxihoz.

A taxis először nem akart minket elvinni, mondván ő nem fog menni 400 métert, aztán nagy nehezen rávettem. Menet közben derült ki, hogy fogalma sincsen róla, hova megyünk. Telefonálgatott közben, de láthatóan senki nem tudott neki segíteni. Addigra már dögfáradt, éhes és szomjas voltam és már eléggé kellett pisilnem. A taxisunk stratégiája az volt, hogy behajtott egy utcába, ott megkérdezett valakit, aki karattyolt neki valamit, mire a szűk egysávos meredek utcán elkezdett tolatni. Végül az egyik sarkon megkérdezett egy éttermes pasit, aki mondta, hogy már két másik vendég is itt van, és ők a szálló emberét várják.

Mint kiderült, egy magyar pár. Nekik azt mondták, 5 perc és jönnek. Ehhez képest még meg is tudtam ebédelni, mert addigra már majdnem 6 óra volt, mire odaért a srác, akit küldtek a szállodából. Természetesen volt egy kis kavarás a szobával, mert a srác semmit nem beszélt angolul, a telefonon felhívott recepciós pedig nem beszélt elég jól, hogy megértse, hogy a másik magyar párral csak most találkoztunk és nem akarunk egy apartmanban aludni velük. Mert hogy ez egy apartmanház volt, aminek a recepciója nem is tudtuk hol van, mert annak a címét nem kaptuk meg. 

Fogalmam sincs, hogy van elképzelve a működés, se a recepció címe, se a telefonszáma nincsen megadva. Biztos füstjeleket kell eregetni és úgy tudják, hogy vendég jött, nem tudom.

Szerencsére a magyar pár nagyon kedves volt és megengedte, hogy nálunk potyázzunk addig, amíg nem jöttek a mi kulcsunkkal. Az apartman meglepetésünkre egészen kellemes volt. De addigra már majdnem hetet mutatott az óra. Rozi kinézett egy éttermet és mindenféle eszközökkel felszerelkezve nekiindultunk.

Másfél kilométerre a Cihangir negyedben volt az étterem, a neve Datli Maya. A negyed Isztambul egyik legjobb része, éttermek és mindenféle boltok sokasága, igen kellemes összhangban. Az étteremben kiderült, hogy várni kell, mert nincsen hely. Hát vártunk vagy fél órát. A hely egy régi háromszintes házban volt, alul a kemence és a pénztár, az első emeleten a konyha és a legfelső emeleten egy terem, amiben maximum 15 ember fért be. Kevés és egyszerű étel volt, de finom és különleges, szerintem direkt nagyon egyszerű designnal. Ettünk lahmacunt (ami egy pizza jelegű étel), két féle mezzét (török előétel) és egy olyan ételt, ami olyan volt, mint a töltött paprika tölteléke. Jól telezabáltuk magunk és levonszoltuk magunkat a lépcsőn fizetni. Egy török líra kb. 110 forint és minden, amit összeettünk 68 líra volt. Nem vészes.