Kalandjaink Prágában és a világban

Jó ideje tervezgettük, hogy elmegyünk Karlovy Vary-ba, vagy ahogy nagyon sokáig hívták, Karlsbadba. Egyrészt elég közel van Prágához, másrészt annyit hallottam már róla, hogy az oroszok megvették, meg hogy egy csomó orosz permanensen ott lakik, hogy kíváncsi voltam Putyin előretolt bástyájára.

Karlovy Vary történelme 1370-re nyúlik vissza, amikor is IV. Károly megalapította a várost. Az 1500-as évek elején már Európa első termálvizű gyógyhelye. Egy tűzvész után a Monarchiában uralkodó stílus alapján építették újra a várost a 1800 század végén, és nyerte el mai formáját.  Az Osztrák-Magyar Monarchia kedvelt fürdőhelye, rengeteg híresség kúrálta itt magát, többek között a mi Arany Jánosunk is.

Miután reggel még ki akartunk ugrani a termelői piacra, ami végre ismét megnyílt a folyóparton, csak dél körül tudtunk elindulni. Az út Karlovy Vary-ig szinte végig autóút, 30 kilométer autópálya van benne. Ami széppé teszi, hogy az egyik fő sörtermelő vidéken megy keresztül, többek között a két poszttal ezelőtt megemlített Krušovicén, ahol az azonos nevű remeket készítik. Az út mellett mindenütt komlóültetvények és szegénység. Amennyire Prága gazdag, annyira lehet látni a cseh vidéken a szegénységet. Omladozó házak, fizikai, alkesz arcok.

Ahogy közeledik az ember a városhoz, a környék egyre dombosabb lesz, késő tavasszal még szebb lehet, de most is megvolt a maga varázsa. Anyukám javaslatára Karel Gott halhatatlan slágerét, a Lady Karnevalt üvöltetve vonultunk be a város kapuján. A dal egyébként nem volt fent a Google Play zenei részén, ezért kénytelenek voltunk a YouTube-ról lejátszani, ami viszont a telefonon csak ez előtérben tud futni, azaz nem láttuk, mit mutat a GPS. Az igazi fesztiválzenére egy pillanat alatt Karlovy Vary legmocskosabb külvárosában találtuk magunkat.

A város fekvése egyébként gyönyörű, két folyó, az Eger és a Teplá találkozásánál, erdős dombokkal körülvéve fekszik. Lepakoltuk az autót és gyalogszerrel vágtunk neki felfedezni a látnivalókat. Nyakamban vidáman lógicsált a fényképezőgép. Az első adandó alkalommal le is akartam fényképezni a folyó mellé sorakozott színes homlokzatú, az Andrássy utat idéző szállodasort, amikor is észrevettem, hogy nem hoztam memóriakártyát. Innentől egy vesszőfutássá változott a séta. Én különböző boltokba szaladgáltam be, legtöbbször a tatárjárásból visszamaradt arcú ázsiaiakat kérdezgetve, hogy van-e kártyájuk a gépbe. Egy helyen volt, de annyit kértek érte, hogy normál esetben 3-at veszek annyiért, úgyhogy nem vettem. Én nem vagyok az a feladós fajta. Rozi már kezdett kikészülni, hogy mint valami idióta rontok be az üzletekbe, kártú-kártú - mondogatva. Egy idő után azt mondta, ő beül valahova, én folytassam az ámokfutásomat. Végül egy DM-ben sikerült vennem egyet egész kulturált áron.

Eddigre már a sétálóutcán voltunk, ahol nyugdíjas oroszok és németek kóricáltak. Aki ronda volt és hivalkodó, az orosz volt, a többi német. A belváros kapcsán nagyon különös érzéseink voltak, lehet az előszezon miatt, de olyan hangulata volt, mint Lillafürednek februárban. Vannak emberek meg nem is, olyan álmos és bátyatag minden. Minden pincért operálni lehetett volna két mozdulat között. Bementünk egy mexikói büfébe, hogy bekapjunk valamit, 10 percig nem jött senki, ott álltunk, mint Bálám szamara, és arra gondoltam, hogy ez csak az orosz maffia fedőszerve lehet: eladó sehol, a vevők meg állnak sorban.

Az, hogy a város az oroszokból él, nyilvánvaló. Mindenütt orosz feliratok, orosz beszéd és vaskos, ronda emberek. A főutcán bementünk egy ásványboltba, ahol Rozi olyan eksztázisba került, hogy azt hittem, elalél. Számos harci ereklyével gazdagabban távoztunk a boltból, ami valóban párját ritkítja és rajtunk kívül természetesen csak orosz vásárlók voltak.

Egy helyen valódi Karlovy Vary oplatkát (ostyát) árultak, amit ott sütöttek frissen, be is szaladtunk és megkóstoltunk egyet. Már korábban is vásároltunk itt dobozos ostyát, és ajándékba is vittünk, de a kettőt nem lehet egy lapon említeni. Ég és föld. Ez finom volt, egyszerre omlós és ropogós. Olyannyira finom volt, hogy kénytelenek voltunk még egyet enni. A második karamellás töltelékes volt, ami viszont olyan gejl volt, hogy ugyan megettük, de utána sokáig émelygett a gyomrom. 

Karlovy Vary közepén üszkös sebhelyként fészkel a 60-as években emelt épületszörny, a Thermal Hotel. Olyannyira környezetidegen az épület, mint Dolph Lundgern a nyóckerben. Ez egyébként arról is híres, hogy itt tartják a híres Karlovy Vary filmfesztivált. Az épület nem csak kívülről borzalmas, hanem belülről is. A lobbiban elektromos füstszag lengedezte körül a piros, futurisztikus műbőr fotelekben ejtőző vörösre festett hajú orosz nyugdíjas nőcsoportot. A szállodakomplexum borzalmas állapotú boltjaiban méregdrága ruhákat árultak, mindenhol csak orosz feliratokkal, és ha volt az embernek kedve, beugorhatott karaoke-zni, amit egy mikrofonnal éneklő Švejk figurával reklámoztak. Egyébként ez a fajta lepukkantság jellemző volt az egész belvárosban. Itt nem német befektetők vannak, akik szépen megcsinálnak mindent, hogy szép legyen és jól érezzék magukat, itt oroszok vannak, azoknak meg úgy látszik, lényegesen alacsonyabb az igényszintjük,. Nem csak az épületek, de a helyi emberek is sokkal elnyűttebbek, mint Prágában. Egy csomó alkeszt és lezüllött alakot láttunk. A személyes kedvencem két figura volt, akiket a buszpályaudvar környékén láttunk, akik már kettőkor annyira be voltak állva, mint a rajzszög, és egymást támogatva próbáltak beevickélni a közeli italmérésbe. Olyan arcuk volt, mint amiket a középkorban játszódó korhű filmek jobbágyai között lát az ember.

Kifejezetten vegyes érzelmekkel tartottunk vissza a kocsi felé gondolkodva, hogy mi legyen. Ugyan fürdőcuccot hoztunk, de már elég késő volt, ezért fürödni nem tudtunk volna már, hazamenni még nem akartunk. Rozi látott egy fürdő nevű városrészt, ami egy dombra épült a város felett, mondta, menjünk oda fel kocsival és nézzünk körül. 

Jó ötlet volt, mert ez a rész annyira kellemes hangulatú volt, mintha egy teljesen másik városban lettünk volna. Régi, patinás villák mindenütt, szűk, meredek utcácskák vezettek le a folyó völgyébe, és csodálatos panoráma tárult elénk. Kezdtünk már elég éhesek lenni, de előtte még eldöntöttük, hogy megnézzük a Hotel Imperialt, ami hatalmas tömbjével uralta a környéket. Na, itt már tetten érhető volta a hivalkodó gazdagság. Nagy Audi és Merci terepjárók a parkolóban, petanque-ot játszottak a parkban, és a lépcsőn felfele két olyan orosz figura jött szembe, amiket csak orosz maffiafilmekben lát az ember. Vaskos, erőszakos arc, drága, de teljesen ízléstelen ruhák, azok a fajta emberek, akikről azt gondolod, hogy éppen azt tárgyalják, hogy ki legyen a következő áldozat.

A szálloda maga, csodálatos. Belülről inkább visszafogottabban elegáns, mintsem hivalkodóan kivagyi. A múlt század elején épült és meg is hagyták ebben a szellemben. Ittunk egy kávét, néhány 5-kor is láthatóan erősen másnapos orosz társaságában, miközben a háttérben egy pohos, szakállas zongorista könnyed melódiákat játszott. Megnéztük mennyi lenne, ha esetleg itt aludnánk, de minden!!! szoba ki volt adva, csak hétfőn volt legközelebb szabad szobájuk. Egyébként 100 euró volt egy éjszaka, ami azért volt vicces számomra, mert múlt héten Milánóban (link) jártam, ahol a jellegtelen, szűk, egyágyas hotelszobám normál ára 225 euró lett volna. Nem kevés ez a 100 euró, nem azt mondom, de a helyhez képest nem sok. Bár valószínűleg a gajdoló oroszok sokat elvesznek a hely varázsából.

Amíg kávéztunk, Rozi kinézett egy mexikói éttermet, ha már lemaradtunk róla napközben, és elmentünk oda. Hogy miért nem cseh étterembe? Mert lassan fél éve szinte mindennap azt eszem, és sok mindent el lehet mondani a cseh éttermi kínálatáról, de a változatosság nem tartozik közéjük. Természetesen kártyával nem lehetett fizetni az étteremben, mi meg már eltapsoltuk a készpénzünket, ezért elszaladtam a legközelebbi bankautomatához. Miután a város szélén volt az étterem, meg is jártam az utat 25 perc alatt.

Nem egyszer fordult egyébként velem elő, hogy a bank nyitva tartása után nem engedett be a kártya lehúzásával az ajtó. Ott állok, mint egy faszent: húzom lassan, húzom gyorsan, megfordítom, a másik irányba húzom: semmi. Ilyenkor jön el a pillanat, amikor ha lenne a közelben egy fasza kis Kamaz, belehajtanék vele a bankba, és úgy vennék ki pénzt. 15 perc múlva végre talál az ember egy bankfiókot, ahova nem tud bejutni, pedig mindenféle kártyával próbálkozik. Itt is ez volt. Rozi már teljesen magára hagyottan üldögélt, mire visszaértem, de végül kárpótoltak minket nagyon finom ételekkel.

Így tele hassal és nagyon jó hangulatban, a kalandoktól megfáradva indultunk haza. A belváros megosztó képe után a fürdőrész sokat emelt a véleményemen, és biztos vagyok benne, hogy még egyszer visszajövünk, és akkor kipróbáljuk a híres fürdőket is.

Hoppá, milyen cím ez? A héten némi csetelésbe keveredtünk Rozi egyik húgával, Boriskával. A topic nagyjából az volt, függetlenül az eredeti bejegyzéstől, hogy mindenféle állatságokat fordított le a Google translate segítségével csehre, pl. egyujjas kesztyű, amik valahogy referáltak valamelyik nemrég posztolt írásomra. Addig ment az elvetemülés, míg megígértem, hogy a következő posztomnak ez lesz a címe. Kicsit úgy érzem most magam, mint régen az iskolában, mikor a tanárnéni feldobott egy témát, és arról kellett értekezni, egy oldalban. Na sebaj, nézzük csak.

Sokszor beszélgettem az itteni külföldiekkel, hogy az itt létünk egy furcsa kísérlet, egyfajta kihívás. Rozi úgy fogalmazta meg, hogy vákuumban élünk. Talán azzal tudnám legjobban illusztrálni a helyzet, hogy két körnek a metszetében vagyunk, de egyik körben sem igazán. A hazai dolgokat csak távolról követem, a portálokról, közösségi oldalakról, és oda csak a legelvetemültebb dolgok kerülnek fel. Próbálom úgy kezelni, hogy ne zaklasson fel, de azért néha felmegy a pumpa. Érdekes ellenpólusa annak, amikor otthon vagyok és a rádiót hallgatom, ott minden szép, zöldülnek a rétek, a tehenek több tejet hoztak, mint tavaly és magától gurulnak szét az autópályák szerte az ősi magyar földön.

Itt Prágában a boldog tudatlanságban élek, élünk. Rozival pont azt beszéltük múltkor, hogy simán lerobbanhatna Prága fele, tuti, hogy jó ideig nem tudnánk semmiről. Az életünk megszokott ritmusában zökken egyik napról a másikra, felkelés, munka, esti teendők, alvás. Nem kapcsolódunk szervesen a társadalomba, de lassan kezdünk. Ahogy egy kismacska fedezi fel lassan az új területet, bekukkant az ismeretlen részekre, de aztán mindig visszatér valami jó kis védett odúba. Elkezdtünk kiépíteni egy kis networköt. Van egy-két ismerősünk, akiket lassan már barátnak lehet nevezni, de ezek többsége valahogy kapcsolódik a munkahelyünkhöz. Mással nemigen lehet kapcsolatos, mert ez az egyetlen színpad, ahol fellépünk. Már odáig is eljutottunk, hogy az egyik, már barátunknak nevezhető srác meghívott az otthonába. Ez itt, megértettem, nagy dolog.

A kezdeti véleményemet változtatnom kell egy kicsit: a cseh emberek nem merevek és barátságtalanok. Alapvetően kedvesek, ha egy kicsit már jobban megismered őket. Sokaknak nagyon jó humora van, olyan igazi kelet-európai humor. Azaz kicsit fájdalmas, a közös nehéz múlt eteti, inkább irónia, amit én személy szerint nagyon szeretek.  Van az életfelfogásukban valami könnyedség, amit otthon nehezen tudtam felfedezni, az emberek legtöbbje nagyon görcsös. Valahogy az emberek nem aggodalmaskodnak sem a jelenlegi helyzetükkel, sem a jövőjükkel kapcsolatban. Ez valahogy olyan jó érzés, teret hagy egy csomó más dolognak, ami sokkal jobb, mint az aggódás vagy a panaszkodás.

Van egy cseh kolléga, Karel (ami valamiért itt nagyon kedvelt név, gondolom, a Lady Karneval előadója miatt), aki szakasztott úgy néz ki, mint Svejk, a derék katona. Ez nem csak az én véleményem, hanem volt magyar kollégáim is megerősítették, hogy mind kinézetben, mind beszédben, mind stílusban kiköpött Svejk. Igen derék ember. Csak mindig rámjön a röhögőgörcs, mikor találkozom vele. De én már csak ilyen vagyok. Annak idején volt egy komoly vitám egy cseh kollégával, Jannal, aki azt mondta, hogy nagyon elege van belőle, hogy a cseh embereket a Svejken keresztül ismeri meg a világ, ami teljesen hamis kép. Nem értek teljesen egyet. Azt nem tagadom, hogy a cseh eszes, szorgalmas nép, de van benne valami Svejkből, a huncutság, az élet szeretete, a kiskapuk keresése. És ezért is érzem jól magam itt, amennyire jól érezheti magát az ember egy idegen országban. Rozi meg is fogalmazta, hogy ez egy nagyon élhető hely. Talán azért, mert nem annyira szabályozott és életidegen, mint Németország, nincsen olyan nagy pofájuk, mint az osztrákoknak, vannak szabályok, nem úgy, mint az olaszoknál és nem meztelencsiga-szerűek, mint a franciák.