Kalandjaink Prágában és a világban

Már régóta esedékes volt, de mindig közbejött valami. Ahogy anyukám mondja, hogy a drága mama és papa tiszteletét tegye kicsit fiánál a messze külhonban. Először még tavaly ősszel beszéltünk róla, aztán csúszott és csak csúszott, de végre a múlt hétvégén sikerült nyélbe ütni a dolgot. Sőt nemcsak a szüleim voltak itt, hanem Rozi is. Elmondani nem tudom, hogy mennyire nagy öröm ez nekem: egyrészt nem kellett utaznom a hétvégén, de ez volt a kisebb jó, a nagyobb, hogy az a lakás, amelyben immár két hónapja egyedül ténfergek, megtelt a szeretteimmel. 

Péntek este egy céges partiból már 8-kor leléptem, és elrohantam a tescóba, ahol vettem valami eleséget vacsira. Végül már fél 11-kor megérkezett a kis csapat, iszonyú fáradtan, így némi vacsora után mindenki bedőlt az ágyba.

Másnap reggel az egész hetes esőzés után gyönyörű napsütéses reggelre ébredtünk. Összeszedtük magunkat és kimentünk a közeli termelői piacra. Mintha csak külön rendeltem volna, egy kis rögtönzött sörfesztivál is csalogatta a nagyérdeműt, de a piac is a szokásos kétszerese volt. Mindenütt finom kóstolók, jó zene és hattyúk ringatóztak a Moldván. Egy idő után kettévált a társaság: anyukám és Rozi eltűntek a lekvárok, cserépedények és különleges olajok tengerében, apukám és én kénytelenek voltunk venni egy-egy korsót és mindjárt vagy háromféle sert megkóstolni. Volt az egyik kedvencem is, az U Tri Ruzi, ami egy kicsit mézes világos sör.  Szépen sütött a nap is, miközben ültünk egy padon kortyolva a sert, a naptól olyan piros lett a nyakam, mint a szűz leánynak, mikor kiderül, hogy nem kosztümös filmhez keresnek szereplőket a válogatáson.

A piacról felvonultunk tele minden jóval, többek között egy helyes kosár kis eperrel. 3-ra foglaltam asztalt az U Krokában, ahol némi pihenés után rendben megjelentünk és a teraszon derekasan bezabáltunk. Szokás szerint minden nagyon finom volt és jó volt ismét, és Rozi is velem volt, arról nem is beszélve, hogy végre megmutathattam a szüleimnek azt a helyet, amiről már olyan sokat olvastak, hallottak tőlünk.

Ebéd után felsétáltunk a vysehradi várba, ahol ismét volt néhány sörsátor, de addigra már eleget söröztünk, ezért csak élveztük a hely hangulatát, a szép időt és a csodálatos panorámát, ami a lábunk előtt feküdt. Addigra anyukám már nagyon elfáradt, ezért további attrakciókat nem terveztünk arra a napra, hanem hazamentünk és megnéztük a Király beszédét és egy másik filmet.

Vasárnap reggel a piacon vásárolt holmikból fejedelmi reggelit rittyentettünk és tele hassal felvillamosoztunk a várba. Anyukám szeretett volna bemenni a Szent Vitus katedrálisba, ezért az volt az elsődleges célpontunk. Legnagyobb meglepetésemre a templom semmit sem változott a legutóbbi látogatásom óta, gondoltam, csak pingáltak valami új freskót valahova, de nem.  Ettől függetlenül a templom kívül-belül gyönyörű. Kicsit még csatangoltunk a várban, majd a vár melletti lépcsőkön leereszkedtünk a Kisoldalra, ahol keresni akartunk egy éttermet, mert addigra már meglehetősen éhesek voltunk.

Rozi kiböngészett egy helyet, ahol állítólag a legjobb Pilsner Urquellt mérik, visszakézből pofon vágnám, aki ezt írta, és nagyon finomak a kolbászok. Kiválasztottam a hentes kedvenc fűszeres kolbászát, na nem azt! Erre kihozták ugyanazt a debrecenit, amit a kantinunkban is adnak.  Na mondom, szép. Ráadásul olyan konstellációban voltak elkészítve az asztalok, hogy szegény anyukám, aki addigra már erősen megfáradt a kutyagolásban, alig bírta magát beékelni a pad és az asztal közé.

Az erősen középszerű ebéd után átpréseltük magunkat az egybefüggő massza benyomását keltő Károly-hídon, ahol is 2 ázsiai fiatal arra kért, hogy egy telefonnal készítsek olyan képet, hogy ők éppen felugrásból a levegőben vannak a híd felett. Egy kicsit ugráltattam őket, olyan szépen pattogtak, mint a labda, majd csináltam róluk néhány képet.     

Eddigre már kijártuk magunkból azt a kilométermennyiséget, amit aznapra terveztük, ezért hazafele vettük az irányt, ahol némi pihenő mellett az élet nagy dolgait vesézgettük, a még szombat reggel vásárolt eper és anyukám sütötte sütemény illusztris társaságában.

Hétfőn a szüleim vonattal utaztak vissza. Ennek kapcsán olyan pechsorozat kezdődött, amit csak a legrosszabb zs-kategóriás vígjátékokban láthat az ember. Az alapprobléma még a két héttel ezelőtti vasárnapra datálódik: a MÁV rendszere miatt a jegyet nem lehet otthon nyomtatni, olyanról, hogy kétdimenziós vonalkód, még nem hallottak. Tehát azelőtt, hogy kijöttem volna legutóbb Prágába, szépen kinyomtattam a Keletiben a szüleim jegyét is. A vonaton viszont egy korábban nem felhasznált jegyet raktam be a borítékba és anyuék jegyét – mondván, hogy  az már nem kell - a többi használt jegy mellé raktam.

Azért jellemző a családra, hogy senki nem nézte meg a jegyet. Csak a villamosmegállóban, mikor már indultunk reggel. Na, akkor derült ki, hogy rossz jegy van a borítékban, erre én visszarohantam öltönyben a lakásba, aminek az ajtajában a 2-re várt takarítónő terjedelmeskedett. Mint az őrült forgattam fel mindent, de nem találtam a jegyet, ezért visszarohantam a szüleimhez.  Mondtam nekik, induljunk el, mert már így is késésben vagyunk. Végigrohantuk az utat, közben vonszolva a csomagokat, amikben például apám nyolc üveg söre is benne terpeszkedett.

Hét perccel indulás előtt értünk ki a pályaudvarra. A szüleim elindultak a peron felé, én lerohantam a nemzetközi jegypénztárra, ahol kértem két jegyet, miután előrepofátlankodtam. A jegyeket megkapva elsprinteltem a peronhoz és apukám kezébe nyomtam a jegyet. Természetesen ismét senki nem nézte meg a jegyeket. 1 percre rá, hogy felszálltak, elindult a vonat.

A munkahelyemre tartottam, amikor hívott apám, hogy baj van, mert a mély tehetségű jegypénztáros csak egy személynek adott jegyet. A szüleim nem használnak bankkártyát és csak 5000 Ft kézpénz volt náluk. Na akkor kezdtem érezni, hogy kezd kicsúszni a lábam alól a talaj. Visszarohantam a nemzetközi jegypénztárhoz, ahol torkom szakadtából üvöltöttem a nővel, aki viszont csak annyit mondott, hogy ő csak eladással foglalkozik, a reklamáció másik ablak. Ha még egy szót szól, megütöm.

A reklamációs emberrel megállapítottuk, hogy semmit nem lehet tenni, illetve egyet, hogy leszállnak a következő megállónál, Kulinnál, én valahogy odajutok és veszek nekik egy másik jegyet. Fasza. Közben apám hívott, hogy egy szlovákiai magyar utas segítségével vettek egy jegyet Pozsonyig. Addig eljutnak, a többit meg majd meglátják. Én felhívtam öcsémet, hogy baj van, aki éppen valami nagy rendezvényen ült és nagyon boldog volt, teljesen érthetően, hogy délben le kell lépnie és elhozni a szüleinket Pozsonyból.

A többi már szépen alakult, végül hazajutottak a szüleim. Nem volt egyszerű. Egy nagyon szép hétvége után nem hiányzott ez a viszontagságos út, de legalább lesz miről mesélniük. Meg nekem is.

Május utolsó két hetében sörfesztivál van Prágában, hirdették már egy jó ideje szerte a városban. Rá kellett, hogy jöjjek, hogy elmúltam már negyven és sosem voltam még sörfesztiválon, ez a gondolat szépen befészkelte magát az agyamba.

Talán emiatt, de lehet, hogy mégsem, mikor megkérdezte Nikola barátom, hogy van-e kedvem legurítani egy-két sört az híres-neves U Flekuban, gondolkodás nélkül igent mondtam. Mint kiderült, 10 percre lakom az U Flekutól, amiről azt érdemes tudni, hogy csak egyfajta kevert sört árulnak, viszont ez volt az egyetlen olyan nem iparosított sör, ami működhetett a szocialista éra alatt. Tartottam tőle, hogy az U Fleku afféle turistamekkává vált Prágában és sajnos jogos volt a félelmem.

A kerthelyiségben sikerült helyet kapnunk, ahol egy csomó ideig nem jött más, csak egy porszívó ügynök habitusú tag, aki minden áron becherovkát akart eladni nekünk egy malomkeréknyi tálcáról. Azt nem kértünk. Sört akartunk, de arra még várnunk kellett, mert rendes pincérből kevés volt. A sör viszont nagyon finom volt. Néztünk valami harapnivalót is, én egy csirkét kértem, annyira száraz volt, hogy egyértelmű szándékosságot véltem felfedezni, hogy igyál még több sört. A sörivásnak az volt a taktikája, hogy időnként összeszedték az üres poharakat, na, akkor lehetett kérni még. Pincér magától soha nem jött oda, illetve a zaklatós becherovkás csávó igen, ő viszont ötpercenként, mindenféle fal dumával, hogy a becherovka majd fényt gyújt az éjszakában.

Szóval vegyes érzelmekkel jöttünk el az U Flekuból, amikor 10-kor bezárt a kerthelyiség, a benti termek annyira tömve voltak, hogy nem is gondoltunk arra, hogy beüljünk az addigra már a világmindenség királyává részegedő német turisták közé. Ezért beültünk még egy közeli sörözőbe, ahol miután kértem egy Gambriust, Nikola közölte, hogy azt csak a buzik isznak, mert nem elég keserű. Én szeretem a Gambrinust, lehet, hogy el kell gondolkoznom a  nemi identitásomon is.

Másnap délután végre megérkezett jött Prágába a régen várt jó idő. Egy kifejezettem szar nap után úgy döntöttem, hogy a nyakamba akasztom a fényképezőgépet és fényképezek néhányat a Facebook oldal számára és élvezem a jó időt. Ahogy sétálgattam a Károly-híd környékén, megint megláttam a sörfesztivál hirdetését, és valahogy automatikusan hívtam Nikolát, hogy van-e kedve. Meg se kellett igazából kérdeznem, csak azt kellett tisztázni, hogy mikor.

A sörfesztivál  Prága észak-nyugati részében, Letnában, a Sparta Praha stadion mellett kapott helyet idén. Kívülről inkább egy egészségügyi kontingensre emlékeztetett a fehér sátrakkal, egyedül néhány igazán béna lufi hirdette, hogy itt bizony 80 féle sört mérnek. 90 korona (1000 forint) volt a belépő, és a derék sörfogyasztó kapott egy műanyag kártyát és arra kellett pénz tölteni. Egy sör egy tolár volt, ami ugyancsak 45 koronába került. Nem bonyolították túl, minden sört ugyanannyiért adtak. Voltak kaják is, amiket szerintem a vietnami piac legmélyéből kapartak össze, annyira csapnivalóak voltak, ezek 2-3 tolárba kerültek.

Gyorsan fel is töltöttünk Nikolával összesen 15 tolárt, és körbenéztünk, hogy mit lehet itt kapni. A nagyobb söröké volt a főstand a színpad mellett, ahol forinthúszas rockzenekarok küzdöttek a névtelenséggel. Eredménytelenül. Az egészről üvöltött a bóvli. Ha már a bóvlinál tartunk, 10 tolárért mindenféle ocsmány emléktárgyat lehetett vásárolni a hivatalos shopban.

Mi szépen átmentünk a kisebb sörgyártók sátrába, és valóban mintegy 100 féle sört mértek, természetesen egy-egy gyártó 2-3 fajta sert is kihozott, de így is vagy 40 gyártó volt jelen.

Talán a negyedüket ismertem, de Nikola se ismerte a felét se. Ettől egy kicsit megnyugodtam. Először egy 18 szárazanyag-tartalmú nehéztüzérségű Gyémánt nevű sörrel nyitottunk. A sör kicsit édeskés volt, de annyi alkohol volt benne, hogy már ezt az egy sört is megéreztünk. Én még ittam három félét, de igazán egyik sem volt kiemelkedő, de érdekes volt megízlelni a teljesen eltérő ízű, azonos típusú söröket. Nikola legalább hatot gurított, és mindig másik fajtát kértünk (ez elsőt kivéve), így jó sok félét megkóstoltam.

Az est hangulatán nagyban javított, hogy éppen tartott a jéghoki VB, és azon az estén Csehország játszott Franciaországgal. Olyan hangulat volt, mintha mi is Minszkben lettünk volna, egy-egy cseh gólnál azt hittem, ránk szakad a sátor, az emberek korsóval a kezükben táncoltak. Főleg, mikor Csehország az utolsó pillanatban lőtt góllal nyerte meg a meccset, akkor szabadult el a pokol. Mindenki üvöltött, csapkodták a korsókat az asztalhoz, azt hittem a föld is megnyílik.

Ahogy vége lett a meccsnek, az erősen lealjasult emberek elkezdtek hazafele szállingózni, 11-re talán már csak a negyedük maradt. Azoknak egy része már nem volt járóképes. Főleg mikor fokozatosan zárták le a standokat, indult el a maradék nagyobb tömeg, így az utolsó két tolárunkat nem tudtuk már levásárolni.

Gondolkodtunk azon, hogy taxival menjünk-e haza, de 15 perc várakozást mondtak, úgyhogy inkább elmentünk tömegközlekedéssel. A prágai esti tömegközlekedést jellemzi, hogy bár kétszer át kellett szállnom, de így is hazaértem kevesebb, mint fél óra alatt.

Na ilyen volt az első sörfesztiválom és látogatásom az U Flekuba. A sörfesztivál még hónap végéig tart, nem késő felkerekedni.

Mindenki életében elérkezik a pillanat, amikor tenni kell valami a közért. Van, aki hidat építtet Pestbudán, van, aki nemzeti gyűlést szervez, van, aki önkéntes munkában tisztítja a várost. Én is komoly áldozatot hoztam tegnap azért, hogy beszámolhassak a kézműves sörökről. Tanulmánytúrát szerveztem Nikola barátommal, hogy megkóstolhassak néhány kisebb, kézműves sört és megírhassam ezt a posztot.

Az ügy érdekében két helyet is meglátogatunk, a Nota benében kezdtünk, de ott hamar kiderült, hogy csak fél hétig van asztaluk. Ekkor vadul elkezdett Nikola telefonálni, de mindenütt telt ház volt csütörtök este lévén. Végül a Kulovy Bleskben kötöttünk ki, ahol először mintegy fél órát álltunk a bárpultnál, majd leültettek egy asztalhoz, ami akkora volt, hogy nem fért rá a tányérunk. Érdekes megoldás volt, mert olyan volt, mintha eredetileg egy beépített szekrény lett volna ott, majd azt eltávolították és raktak oda egy asztalkát két székkel. Olyan szűk volt a fülke, hogy nem fért be a vállam, féloldalasan ültem és a pincérek folyton átestek a lábamon. Miután elég sokféle sört kellett megkóstolnom a köz érdekében, estére virágos jó kedvünk kerekedett, jó sokat nevetgéltünk mindenfélén.

 Únětice 12 

Ez egy népszerű, de a nagyokhoz képest még mindig kistételes sörgyár. A sörgyár észak-keletre van Prágától és kizárólag hagyományos cseh söröket gyárt. Prágában több helyen lehet kapni, főleg olyan éttermekben, amelyeket a helyiek látogatnak. A söreiknek nagyon hasonló íze és állaga van, mint a Pilsner Urquellnek, de annál valamivel karakteresebb. Mi egy erősebbet, a 12-es szűretlen típust kóstoltunk meg, aminek az alkoholtartalma is magasabb volt, 4,9 százalék. A szűretlensége adott neki valami vad ízt, amit jól egyensúlyozott a sör bársonyos alaptónusa. Ezt a sört is a Notabenében ízleltük meg, de a Kulovy Bleskben is kapható. Kifejezetten ajánlom, kellemes, érdekes sör.

Maximilian 11

Egy egészen friss sörfőzde, a két éve nyitott Maximilian egyik alapsörét kóstoltuk először a Kulovy Bleskben. Ez a pilseni típusú ser egy kicsit kesernyésebb volt, mint amit gondoltam róla előtte, de ugyanúgy selymes, mint az Urquell. A sörfőzde a festői nevű Kroměříž-ben található, amit meg sem kísérelnék kimondani és nagyon közel van már a szlovák határhoz. Ez a sör ízén is érződik, jobban közelít az osztrák sörökhöz. Az alkoholtartalmát sajnos nem sikerült kinyomoznom, de valahol 4,7-4,8 százalék körül lehet. Nem rossz sör, de nem lett a kedvencem.

Rebel 12 

A sörgyár Morávia közepén, Havlíčkův Brodban található, ahol eredetileg már a 14. században is volt sörfőzde. A sörgyár az önálló működést a rendszerváltás után kezdte meg ismét. A sör, amit kóstoltunk, egy 12-es szárazanyagtartalmú, 5 százalékos sörital. Ez a sör tetszett a legkevésbé, ez áll a legközelebb a magyar sörökhöz. Az a fajta sör, amit ha hazajössz a gyárból és már megverted az asszonyt, legurítasz a meccs mellé. Szépen mindennek megvan a maga helye az univerzumban. Szóval semmi különös. Ezt is Kulovy Bleskben lehet például fogyasztani, de több helyen árulják.

Punk ale 

A végére hagytam egy nagyon érdekes sört. Sokáig gondolkodtam, hogy egyáltalán berakjam-e, hiszen nem cseh sör, hanem skót, de annyira különleges volt, hogy mindenképpen a nap legemlékezetesebb itala volt. Ez is egy indiai típusú ale volt, aminek erősen telt ízét halvány ibolyaíz kísérte. Azért tudom, mert Rozi múltkor itatott velem egy ibolyás limonádét, aminek az emlékétől is kiráz a hideg, na ennek a sörnek az ízében finom mellékzöngeként ezt éreztem. Ez is egy nagyon nehéz sör, 5,8 százalékos alkoholtartalommal, vigyázni kell vele. Nem mondom, hogy minden nap ilyet innék, de ha valami különlegesre vágyik az ember, akkor mindenképpen tudom ajánlani. Ezt is a Kulovy Bleskben lehet elcsípni, ahol egyébként 27 különböző sört tartanak, aminek a nagy részét csapolják is, és a kínálat folyton változik.

A cseh sörfogyasztási szokások is változnak. Annak ellenére, hogy ezek a kisszériás sörök lényegesen drágábbak a mindenhol kapható alapsöröknél, akár dupla annyit is fizethet értük az ember, mégis nagy mértékben nő a fogyasztásuk.  A Ferdinand kivétel, mert az 40 CZK körül van, ami olyan 450 Ft, ez már olyan közepes méretű sörgyár, ami az árait is alacsonyan tartja.  A csehek, ellentétben velünk, tényleg egyre jobban élnek, ennek köszönhető, hogy egyre több mikrosörfőzdéből, kisebb sörgyárból származó sört isznak. A minőség egyöntetűen nagyon jó, most mennem kell, mert új söröket kell megtapasztalnom a hétvégén.

Mint ahogy azt már az előző posztomban is írtam, vendégeink voltak a hétvégén: Sanyi és Ági. Ők még Prága-szüzek voltak, azaz most először jártak itt. Sanyi jól felkészült az utazásra, letöltötte a 3,5 eurós Prága appot a telefonjára, de az indulás előtt már megnyitni nem volt ideje. Én ezt előre nem tudtam, ezért gondolatban arra készültem, hogy olyan arcát mutassuk meg Prágának, ami eddig nem volt ismeretes előttük. Aztán hamar levágtam, hogy itt egy 1.0-s városnéző programot kell indítani majd.

Első este egy ideig kérdés volt, hogy otthon együnk-e, vagy se. Aztán kölcsönösen meggyőztük egymást, hogy az étterem jobb ötlet, és elvittük őket a Vinohrady-ban lévő Hajnovkába. Természetesen tömegközlekedéssel, amin az első pillanatban kicsit megütköztek. Sanyit már első pillanatban kellemes meglepetés érte, amikor is kiderült, hogy kb. azonnal ki kell állnia arról a helyről, ahova éppen csak az előbb pakolta be az autót cipőkanállal.

Ebben az étteremben voltunk már és mindenkinek ajánljuk, bár a személyzet egy kicsit olyan, mintha kollektíven haragudnának valamire. Nem mondom, hogy nem kedvesek, de valahogy olyan zsémbesnek tűnnek folyton. Itt kezdődött Sanyi új szerelme a csülök iránt. Mindenki tolta rendesen a kajákat, de ő egy ültő helyében letolt egy 1,5 kilós csülköt, még a csontot is leszopogatta. Nem tudom, hova tűnt benne a cucc, nincsen is benne ennyi hely, szerintem ez csak valami fekete mágia lehet.  Bár mondjuk utána nem rendelt be még egy duplapalacsintát desszertnek. Mondta is, hogy másnap csak saláta és light víz lesz a menü.

Másnap reggel szemerkélő esőre ébredtünk, ami azért egy picit elkedvetlenített, főleg engem. Gyűlölöm az eső minden formáját, a hideg ködös eső viszont a legalja, igazi sorscsapás. Aztán mégis csak erőt vettünk magunkon, és elindultunk a Moldvaparton lévő piac felé, ahol a szemerkélés ellenére tetemes embertömeg válogatott a portékák között. Miután itt terveztük reggelizni, nagyon megörültünk neki, hogy volt egy sátorféle, ami alá behúzódva, ki-ki igény szerint, tengeri herkentyűs paellát, tonhal steaket, vagy pedig – végre valami finom – pljeskavicát fogyasztott – azaz csupa autentikus cseh eledelt. Én pljeskavicából rögtön kettőt, mert az elsőt nagyon megijesztettem és az gondoltam, hogy biztos megváltozott az íze. Az eső után bementünk a kedvenc kávézónkba, ahol miután szétugráltattuk a köpcös, svájci sapkás tulajt, kiderült, hogy nincsen elég készpénzünk, így fizetés nélkül távoztunk, és megnyitottuk hivatalosan is az első hitelszámlánkat itt.

Már ebédidő felé járt, mikor megindultunk a város felé. A szokásos turistaútvonalat jártuk végig, Vencel tér, Óváros tér, Károly-híd, Hradzsin. Ha valaki először jár Prága ezen nevezetességei között, mindig megdöbben, hogy miként lehet ennyi szépséget ilyen viszonylag kis helyre összezsúfolni. A látványosságokat egy sétálóutca-labirintus köti össze, temérdek szuvenyírshoppal és rengeteg serivó műintézménnyel. A nemi szegregáció szép példája, hogy míg a lányok az előbbit, Sanyi és én az utóbbit látogattuk előszeretettel. Bár a helyek annyira szórnak, hogy sikerült Prágában az első rossz sörömet is meginni. Kérem szépen, egy igazi magyar átlagot hozó, vízízű, habtalan förmedvényt. Gyanús is volt, hogy csak 35 korona a Károly-hídtól 50 méterre. Ez az útvonal egyébként hihetetlen drága, tömegével vonzzák a lehúzós helyek az óvatlan turistákat. A legszebb az egészben az, hogy már vagy tucatszor voltam ezen az útvonalon, de mégis beesek a csapdákba néha.

Egy eklatáns példa, hogy késő délutánra már sokat vesztettünk a frissességünkből. Sanyi az általa csak málhának nevezett ajándékos zacskókat cipelte hősiesen, amiben egy teljes fazékkészlet és legalább kétkilónyi illatszer volt felhalmozva.  Így, a főutcáról elővigyázatosan letérve, betértünk egy étterem-pizzázóba, ami egyébként nagyon kedvesen volt berendezve, kis kuckókat alakítottak ki, és a pokolban sem lehet melegebb, ami jól esett a már kicsit lehűlt szervezetünknek. Rozi rögtön le is csekkolta a helyet a Tripadvisoron, ahol az a maximális ötből kemény másfél pontot kapott  És itt jön a varázslat! Fogalmam sincsen, hogy miként jutottunk el az „azonnal menjünk innen”-től oda, hogy mégiscsak ott ettünk-ittunk. Ott kezdődött, hogy kérünk két sört. Ezt mindenütt félliteres korsóval hozzák, itt rögtön egy litert hoztak, ami először nagyon impozáns volt. Külön 100 koronát számoltak fel a kihozott kenyeres kosárért és minden aranyárban volt. A sör, mint kiderült, majdnem 2000 Ft-ba került. Így utólag már megértem, hogy miért voltak olyan baromi utálatosak a pincérek, szerintem egy-egy számla kikézbesítésekor 10-ből 8 ember tettlegességig fajuló visszajelzéseket ad nekik.

Talán a meleg miatt maradtunk, a helyiségben szerintem olyan 30 fok körül lehetett. Ági szép módszeresen fejtette le magáról a felhalmozott rétegeket, de hamar eljutott oda, ahol már nem volt nagyon mit levenni és még mindig úgy érezte magát, mintha szaunában ülne.  A cech 1300 korona volt egy pizzáért és egy rántott szeletért, a két sörért és egy Becherovkáért (amit egyébként autentikusan úgy kell ejteni, hogy a h hangot holland módra a torok mélyéből gurgulázzuk elő), meg két ásványvízért. Arcpirítóan drága, pont a duplája, mint máshol. Aki teheti, ne itt egyen, hanem valahol a Namestí Miru környékén: ott tömérdek jó és közepes árú étterem van, és csak két metrómegálló az óvárostól.

Ez az éttermes incidens már a Károly-híd túloldalán történt, innen a plusz egy liter sör után felettébb vidáman kapaszkodtunk fel a várba, ahol Sanyi kifejtette, hogy a Szent Vitus székesegyház tulajdonképpen a vámpírok főhadiszállása. Az esti fényben megvilágított ezernyi tornyocska és a szörnyfejeket formázó vízköpők valóban elég félelmetes látványt kölcsönöznek a helynek. Innentől Sanyi újabb és újabb bizonyítékokat vélt felfedezni úton-útfélen, amelyek minden kétséget kizáróan mutatják, hogy Prága igenis a vámpírok lakhelye. Vissza a villamoson már igen megfáradva a kalandoktól pihegtük végig az utat.

De várt ránk az U Kroka étteremben lefoglalt asztalunk, ami történetesen pont az utcánkban van, és Prága egyik legjobb étterme, minden létező minősítő oldal és Rozi felettébb kényes gasztroízlése szerint is. Sanyi egész nap azt  hangoztatta, hogy még egyszer meg akar birkózni egy csülökkel, így mi hol dermedt csendben, hol sportközvetítéseket idéző biztatással figyeltük, hogy miként tünteti el az újabb kiló feletti csülköt, szépen letakarítva a csontokat is. Na de kérem, mecsoda sportteljesítmény! Bele is izzadt rendesen, és hogy lefojtsa rendesen a nem éppen sovány húst, locsolgatta a torkát rendesen a nemes aranysárga nedűvel. Könnyesre röhögtük magunkat.

Ági ott hüledezett, hogy ebből bizony baj lesz, de Sanyi a csülökből és a különböző szeszekből nyert ősi energiával felpörgetve egy esti vysehradi sétára invitált minket fel a várba. Kicsit vonakodva, de engedtünk az invitálásnak. A várból teljes rálátásunk volt Prága esti fényeire, és noha már majdnem éjfél volt, mások is így tettek, mert estére megenyhült az idő. Csodálatos látvány volt. Éjfél után értünk haza, Sanyi keresett valami erősen „Zs” kategóriás cseh horror filmet a tv-ben, hogy még szürreálisabb legyen az este.

Jó kis nap volt, tele mindenféle kalanddal. Jó volt egy kicsit újra turistának lenni itt, mert már szépen lassan kezdtünk elfelejteni, milyen gyönyörű városban is lakunk.