Kalandjaink Prágában és a világban

Eljött egy újabb utazás napja. Éppen egy repülőnek csúfolt kávédaráló fedélzetén üldögélek, beszorítva egy kis résbe, amit errefelé helynek neveznek. De nem panaszkodom, mert még a repülő egyértelműen a legjobb. Voltam már busszal, vonattal és amikor még Rozi is Prágában volt, akkor autóval is. Szóval mostanra már van összehasonlítási alapom.

Ráadásul, mivel ez az egyetlen közvetlen járat, jó drága is. Elméletileg van 30.000 forintért repülőjegy, szoktam róla szép hírlevelet kapni, de akárhányszor felmegyek, hogy megnézzem, mennyibe kerül egy jegy, ötvenezer alatt nem találok. A mostani utamat viszonylag későn foglaltuk, ezért 180.000 Ft-ot kellett fizetni érte a cégemnek (4 ilyen jegyem van csak évente). Ennyi pénzért Los Angeles-be is el lehet repülni, szóval egy igazán páratlan ajánlat, drágán szart. Ha háztól házig nézzük, akkor az út kb. négy óra. És amit nem értek, a gépen folyamatosan 30 fok körül van, amitől mindenki izzad, mint örömlány a templomban, így a végére összeérlelődik a társaság.

Az autós utazásról is sokat írtam már, a helyzetet csak fokozza, hogy jelenleg állandóan építik az autópálya cseh szakaszát, nem aprózzák el, mintegy 70 kilométeren van lezárás. Múltkor az egyik cimborámmal mentem haza, a Prága-Brno távolság nincsen 200 kilométer, mégis majd’ 3 óra alatt tettük meg. Az út a pálya többi részén annyira rázós, hogy időnként attól félek, lerázza a füleimet. Az út, ha nincsen lezárás és nem megyünk 160-nal, és mondjuk megállunk kétszer pisilni, kávézni, 5 és fél óra. Most, a felújítás miatt 6 és fél, esetleg 7. És nem olcsó mulatság. Az út benzinnel és autópályamatricával közel 60000 Forint. 8 literes fogyasztással számoltam és 10 napos matricákkal.

A busz a legolcsóbb és a legnyomorúságosabb. Főleg most, mert beszorítva, mint egy egyszeri japán metróutas préselődjük végig a majd’ 8 órás buszutat. Megálló nincsen, egy iszonyú szűk kabin szolgál wc-ként, de amikor kinyitottam, megállapítottam, hogy egyszerűen nem férek be. A folyosóról csak nem vizelek be a wc-csészébe. Ráadásul jegyet már két héttel az út előtt sem lehet kapni. Én direkt egy Eurolines Business járatra vettem jegyet, mert azt írták, több lábhely van és wifi is. Persze egyik sem volt. Volt viszont a szék alján végigfutó gondosan megtervezett keresztvas, ami 2 óra után agresszívra nyomta a térdeimet. Így azt már fel se vettem, hogy a mellettem lévő bajuszos bácsinak olyan szaga volt, mint egy izzadt bikának és folyton lehetetlenül büdös szalámis-retkes szendvicseket varázsolt elő végtelen mennyiségben a feneketlen cekkeréből. Viszont olcsó, az oda-vissza út 12.000 Ft. Valamit valamiért. Bár, hacsak nem kényszerítenek erőszakkal, nem megyek többet busszal.

És végül, ami nagyjából bevált, az a vonat. A költsége valahol 12000 és 16000 forint között van, attól függ, hogy milyen jegyet tud foglalni az ember. Ezt a MÁV kitűnő Elvira rendszerében lehet megtenni, amit minden ergonómiai kutatáshoz ajánlok, mint igazi antipélda. Egyszerűen nem lehet kiismerni, még többedszeri használat után sem. Siralmas. Olvasgattam külföldi fórumokat, hogy külön virtuális díjakat sorsoltak ki azoknak, akinek sikerül jegyet foglalni rajta. Általában, teljesen logikátlan helyen és módon kell lenyitogatni elemeket. Mindent meg lehet találni, csak azt nem, hogy hol lehet lefoglalni a szóban forgó jegyet.

A kocsikat, amikre jegyet tudok venni, a Cseh Vasút üzemelteti, ami pont olyan töttyedt, mint a mi MÁV-unk, és pont annyira veszteséges is.  Ami jó Csehországban, hogy van egy privát vasúttársaság is, aki nagyon olcsó sörrel próbálja magához vonzani a szomjas cseh honfiakat, igaz, egyelőre csak a Prága-Brno útvonalon. Amin én járok, annyira szakadt, zsúfolt, hogy el se hiszem, hogy ez közlekedik Berlinig. Bár a német vasúti kocsik olyanok, mintha másik világban lennének, nagy hely, hűvös és tisztaság jellemzi őket, ahogy végigmegy rajtuk az ember.

Van étkezőkocsi is a vonaton. Múltkor pont középen ültem a kocsik közül, ezért egy ideig baktattam, amíg elértem az étkező kocsiig. Két tenyeres-talpas magyar üzemeltette a kócerájt. Kérdeztem, hogy jó helyen járok-e. Erre kb. nyolcszor elmondta, hogy ha találok másik büfékocsit azonnal szóljak, mert az ellenség betette a lábát és rontja az üzletét. Nagyon vicces volt. Mondtam, kérek egy light kólát. Kérdezte, hogy aztán ki tudom-e fizetni? Erre bedurrant az agyam és elküldtem a fenébe. Mondtam, azonnal adjon egy rohadt kólát, 5 ezer korona van nálam, szerintem fussa belőle. Még neki állt feljebb. Szépen kiszámoltattam vele a visszajáró aprót. 750 Forint volt egy dobozos üdítő. Ismét felülmúlhatatlan párosítása a jó kiszolgálásnak és a kedvező áraknak. De legalább fel lehet állni vonaton és bár késik fél órát mindig, 7 és fél óra alatt megteszi az ember az utat.

Igazából a repülő a jó megoldás, de az annyira drága, hogy nem szeretnék csak erre keresni. Remélem már nincs messze, amikor hopponálást végre megvalósítja valaki.

Legközelebb Isztambulból jelentkezem majd, mert pár napot ott nyaralunk Rozival. Igyekszem napi összefoglalót adni kalandjainkról a török városból, ahol 3 éjszakát fogunk eltölteni, előre láthatóan nem kánikulában, esőkabátot viszünk, de majd meglátjuk... Már nagyon várom.

A mostani poszt nem lesz egy összefüggő írás, inkább csak töredékek az életemből mostanság. Azóta, hogy Rozi hazaköltözött, már lassan egy hónapja, kicsit felborult az életem. Amíg itt volt, volt a napoknak valami megszokott körforgása, ami most valahogy eltűnt. A hét két részre szakadt, amíg kint vagyok, meg amikor otthon. És a hetenkénti oda-vissza utazgatás is olyan valószínűtlenné teszi az egészet. Az egyik helyen sem vagyok otthon, mindenütt egy kicsit vagyok csak, majd pár nap múlva veszem a kis táskámat, az aktuális utazási eszközt, és pár óra múlva ismét vagyok valahol máshol.

A prágai otthonunkban azt vettem észre, hogy a fürdőszobán kívül a konyhát és a hálót használom. A nappaliban nem vagyok egyáltalán. A nappali társas tevékenységekhez való, itt meg olyan nincsen. Azaz van másképpen. Elég sok egyedül álló pasi van a környezetemben. Ők tényleg szinglik, én természetesen nem vagyok az. Velük megyek el edzeni, sörözni, meg vacsorázni, azon a néhány estén, amikor itt vagyok. És persze tolom a sportot, ahogy csak tudom.

Sajnos a húsvét nem telt túl jól. Vagy összeszedtem valami vírust, vagy az a tojás, amit a hűtőnkben találtam nem volt már jó. Lényeg az, hogy húsvét hétfőn annyira szarul voltam, hogy az ágyból sem tudtam kikelni. Ami azért is volt izgalmas, mert hétfőn szerettem volna meglocsolni Rozin kívül (és anyukámon kívül, aki házhoz jött) a lányaimat is. Ezt először életemben nem tudtam véghezvinni, emiatt elég szomorú vagyok, de majd a hétvégén bepótolom. Úgy volt, hogy hétfőn délután vonattal jövök ki,  de az akkori állapotomban szóba se kerülhetett a dolog. Ezért gyorsan foglaltam egyet a céges repülőjegyekből (vészesen fogynak), és kedden neki vágtam a repülésnek.

Kedden reggel még jobbára feküdtem, de már jobban voltam. Mondta is Rozi, hogy már túl virgonc vagyok. Aztán délutánra megint egy kicsit visszaestem, de nem lehetett megfutamodni, mert fél hatra jött öcsém és vitt ki a reptérre. Nem gondoltam, hogy már az autózás is ennyire megerőltető lesz. Majd a reptéren szembesültem vele, hogy a biztonsági ellenőrzés előtt mintegy 100 ember várakozik és kaotikus a helyzet. Végig kellett állnom kb. 20 percet, mire átjutottam. Eléggé elfáradtam, ráadásul a gépem 20 percet késett is. Szerencsére összefutottam egy ismerőssel, akivel végigdumáltuk az utat. Ez jól jött, mert hiába volt bennem gyógyszer, kezdtem a vége felé nagyon rosszul lenni. De aztán valahogy csak eltelt az a másfél óra. A taxiban töltött 45 perce már kifejezetten üdítő volt, főleg, hogy a sofőr végigszövegelte nekem az utat csehül. Szerintem bolond volt, nem vitás.

Szerdán már szerencsére sokkal jobban voltam, be is mentem dolgozni. Kellett is, mert tegnap volt a hivatalos átadás-átvételi meeting az új csoportommal. Érdekesség képpen hárman nem jöttek el, de nem sikerült kideríteni, hogy miért. Valószínűleg három olyan kolléga, aki angolul bemutatkozni se tud. A fene tudja. Mindenesetre jövő hét keddre szerveztünk egy kick-off sörözést, na arra mindenki belelkesedett. Addig úgy ültek, mint akiknek citromos, fagyott heringet rejtettek a cipőjükbe és félnek, hogy kienged.

Erről jut eszembe, hogy még a múlt héten bevállaltam egy vacsit szerdára Nikola barátommal , aki be akarta mutatni az itteni  legnagyobb projekt IT vezetőjét.  Egy olyan helyet foglaltak, amit Nikola se talált meg, fel-alá sétáltunk a Podoli uszoda körül, mire aztán segítséggel megtaláltuk. A helyből semmi nem látszik az útról. A helyi yacht klub étterme, csodálatos panorámával és elég jó konyhával. Itt a többiek már néhány sör után belemelegedtek mindenféle sztori mesélésébe, a kedvencemet természetesen Nikola adta elő.

A téma az volt, hogy a költségcsökkentések miatt kinek, milyen lehetetlen szituációkban kellett aludnia céges rendezvényeken. A projektvezető kolléga azt mondta, hogy egyszer a földön kellett aludnia tavaly, mert összesorsolták egy baldachinos nászágyba az egyik IT vezetővel, aki olyan magas, mint én, csak 150 kiló. Mindenki sírt a röhögéstől. Ö nem, inkább a földön aludt.

Nikola azt mesélte, hogy a legutolsó csapatépítésükön, ami arról volt nevezetes, hogy nemcsak hogy azokat az embereket, akik ott voltak, hanem az egész céget kitiltották a helyről, némi italozás után elindultak felfele a szobákhoz. Nikola szobatársa nem érte el a liftet, ezért utána szólt, hogy ő felmegy gyalog. Nikola ezután szépen felliftezett, majd a következő élménye az, hogy benyit a szobájukba, ahol már javában pizsamában hortyog a szobatársa. Este már nem volt abban az állapotban, hogy kiderítse, mi történt, ezért reggel kezdte el az x-aktás szálak kibogozását, mert nyilvánvalóan időutazásról volt itt szó, más nem lehetett.

Időutazás az volt, vagy inkább teleportálás. Mint kiderült, amire természetesen Nikola semmilyen szinten nem emlékezett, a liftből kiszállva összeakadt két kolléganővel, akikkel gondolták, még megkortyolnak némi slivovicát. Ettől Nikola az egyik pillanatról a másikra nagyon elfáradt, ezért gondolta, pihen egy kicsit. A két kolléganő kicsit gondban volt, ugyanis nem tudták felébreszteni, és fogalmuk se volt, melyik szobában kellene lennie. Hosszas ébresztgetés után annyira magához tért, hogy öntudatlanul ugyan, de fel tudott állni. A kolléganők úgy döntöttek, hogy a legjobb stratégia kitenni az ajtajuk elé, majd eltalál valahogy a szobájába. Szépen becsukták az ajtót Nikola mögött, aki ekkor felriadt és azt látta, hogy a saját ajtaja előtt áll. 

Ahány ház, annyi szokás. Ahány ország, annyi féle változata egy ünnepnek. Hogy a karácsonyt miként ünneplik a csehek, arról már írtam, nem meglepő módon most a húsvét jön. Elöljáróban annyit, hogy nem vagyunk vallásos család, de a húsvét mindig kiemelt szerepet kapott és a kap az életünkben. Apám már karácsony másnapján a húsvéti sonka illatáról álmodik. Anyám szombaton hajnalban elkezdi főzni egy hatalmas kültéri üstben a speciális, háznál megvett, a biónál is bióbb házi sonkát, mintegy 60-70 koccanó tojás társaságában. A sütőben már sül a házi kalács, illata betölti az egész házat, főleg ha még kint süt a nap is, minden évben a legszebb napok egyike.

Csehországban is tartják magukat a húsvéti szokások, de úgy, ahogy nálunk is, sokat egyszerűsödtek, jelképessé váltak. Kicsit beszélgettünk róla néhány kollégámmal pénteken ebédnél, hiszen húsvéti díszbe öltözött a kantinunk. Érdekes dolog, hogy nem volt húsmentes étel az étlapon.

A húsvét díszszalagokat és pomlázkát jelent, ami az ottani népszokás szerves része. A pomlázka egy bot, amit eredetileg a folyópartokon törtek frissen a legények húsvét hétfő reggelén. Ezzel a bottal megkerestek egy leányt és „frissre” verték vele. Gondolom, mindenki vérmérséklete alapján suhintott oda, de a hölgyek ekkor nem nagyon futhatnak el, sőt kis színes szalagot kötnek a husáng végére. Azaz a jóképű, vagy rámenős ütlegelők estére egy szalaggal vastagon ellátott husánggal csapkodják a lyányokat, akik legalább valamivel puhábban kapják meg a részüket. Természetesen ez már inkább csak jelképes, mint ahogy nálunk a locsolás.

Természetesen a legények megszomjaznak a nagy fizikai munkára, azaz a kiszáradt torkot meg kell nedvesíteni valamilyen serrel vagy slivovicával, azaz pálinkával. Ezért estére néha erősen kell koncentrálni, hogy becserkésszék egy jó rituális ütlegelésre a fehérnépet. Az egyik kollégám mesélte, hogy a nagyapja korában volt egy ló, ami nagy népszerűségnek örvendett a férfiak körében a faluban, mert már akkor is, ott is nagy kérdés volt, hogy ki nem iszik, azaz hajtja a kocsit. Ez a derék paripa azért volt verhetetlen, mert minimális szóbeli instruálással tudott közlekedni. A legények pedig a kocsira felhordott szalmában fetrengtek a szomjúság állandó oltása eredményeképpen. A ló szépen körbevitte őket a faluban, majd megállt szépen a falu szélén, és szépen kivárta, míg valamelyik legény annyira kijózanodott, hogy a többieket hazaszállítsa. Szép történet.

A csehek nem esznek tojást húsvétkor, ahogy értettem, de a tojásfestésnek, díszítésnek évszázados hagyománya van. Be is hoztak a lányok a munkahelyemre néhány jobban sikerültet és a mutogatták mindenkinek. Ezen kívül sütöttek kis süteményeket, amiket átkötöttek színes szalagokkal, ezzel is utalva a vesszőzések szép emlékeire. A hagyományos cseh húsvéti étel a báránysült, amit jó néhányan fognak enni a hétvégén a kollégáim között. És a beránek. A beránek a bárányevési szokásból nőtte ki magát. A beránek egy sütemény, ami egy fekvő kisbárányt formáz, lehet tölteni és szépen feldíszíteni mindenkinek. Én egészben csak a boltokban, láttam, ahol előre sütötten lehet megvenni, de egy magára valamit is adó háziasszony nem égeti magát valami bolti bóvlival, szépen megsüti maga. Ehhez speciális süteményformákat lehet kapni, főleg húsvét előtt szinte mindenütt. A beránek hagyományosan egy piskótaszerű tészta, amit a legtöbb esetben csokiszósszal öntenek le. A tésztája hasonlít a mi kalácsunkra, de piskótásabb. Az egyik kolléganő beránekjéből ettem, ő magokat rakott bele. Reformberánek, mondta. Nekem egy kicsit száraznak tűnt, de valószínűleg más, ha mondjuk frissen van kisütve. Természetesen a beráneket is lehet eszementen díszíteni, mindenféle mázakkal, gyöngyökkel, meg miegymással.

Húsvéti ételük még a mazanec, amit a hagyomány szerint pénteken fogyasztanak, ami egy mazsolás kalács, kevésbé foszlós, mint a miénk, azaz jobban hasonlít egy kis cipóra. A mazanecbe sütés előtt egy keresztet rajzolnak, aminek már a kereszténység előtt is meg volt a maga jelentése (a hold négy fázisát jelképezi a négy rész). A kereszt a sütés során általában eltűnik.  

A húsvét ugyanúgy összehozza a családokat, mint nálunk. Én pénteken egy magyar kollégámmal jöttem haza, aki utoljára karácsonykor jött haza, csak hogy valami keretet adjak ennek az írásnak.

Mindenkinek kellemes húsvétot kívánok. Veselé Velikonoce!

A korábban említett változások kezdenek valósággá válni. Ennek első és kifejezetten unalmas részlete, hogy az új informatikai vezetés bemutatkozik a csehországi szervezeteknek. Miután kb. 500 emberről beszélünk, ezt hat alkalomra osztva tettük meg. Már minden előadó eléggé unja. Én nem adok elő, de végig kellett ülnöm a hatszor 2 órát, ami ráadásul hetven százalékban csehül volt, majd a meghatározott pillanatban felállni és hangosan egy dobrý deň-t köszönni. Hálás szerep. Régen éreztem olyan fojtogató vágyat, mint ezeken a megbeszéléseken, hogy világgá szaladjak. Végig ülni egy 2 órás előadást akkor is szép teljesítmény, ha érted, miről van szó.  Akkor meg kifejezetten lélekromboló, amikor csak az elferdített angol szavakat véled felfedezni a szövegösszefüggésből. A legviccesebb az, amikor valamelyik vezető kollégám, valamilyen szinten behivatkozik engem. A reakciókból próbáltam kiszűrni, hogy milyen összefüggésben kellett felriadnom katatón állapotomból. Remélem, nem azt mondták, hogy ennek a mocskos féregnek szíjátok ki a vérét.

Az eseménysorozat megkoronázásaként elmentünk a cseh cégcsoport kisebbik cégének egyik fejlesztési központjába, ami Hradec Královéban van. Hradec egy órányi autózásra van Prágától észak-keletre. A város, kedvező fekvése miatt már az ókor óta lakott, városi rangját 1225-ben kapta. Látszanak Orlicei-hegység még havas hegycsúcsai, tehát a környék gyönyörű. A város főtere a könyék cseh városkáinak hangulatát tükrözi. Egyébként egy álmos porfészek, amit egyetlen dolog emel ki a hasonló közepes méretű cseh települések közül, hogy itt működik Csehország egyik legjobb műszaki egyeteme.

Ezért is helyezték ide a fejlesztési központot, mert a prágai bérekhez képest 30%-kal olcsóbban lehet felvenni jól képzett, fiatal szakembereket. Ráadásul már másodéves koruktól foglalkoztatnak egyetemistákat részmunkaidőben. Viszonylag nagy a létszám, közel 30 fő. Két autóval érkeztünk, mindkét cég informatikai vezérkara. Ennek megfelelően mindenki be volt szarva kellően. Kelletlen udvariaskodás, visszafojtott félelem, ez volt a levegőben. Miután reggel kilencre ígértük magunkat, egy rögtönzött reggelivel is készültek, a több jobb szellemében. Minden kenyéren három-négy szendvicsre való nyersanyag volt felhalmozva, ami nagyon impozánsnak tűnt. De a kenyér, a vékony zsúrkenyér viszont nem bírta el a terhet. Akárhányszor bele akartam harapni a kenyérbe, egy darabka lehullott. Természetesen a majonézes sonkatekercsecske rá a fekete öltönyöm ölére. Nem győztem ásványvízzel megtisztítani.  Aztán bevezettek minket egy nagy tárgyalóba, ahol már összegyűlt a csapat.

Ha valaki az igazi informatikusok sztereotípiáit szeretné összegyúrni egy emberbe, javaslom, látogasson el ide, dúskálhat a jobbnál-jobb jelöltekben.  A jellemzők: hosszú haj, befőttes gumival copfba kötve. Kinyúlt, viccesnek szánt, vagy akcióhősöket mutató póló (természetesen a szebbik, hiszen mégiscsak nagy emberek jönnek), és természetesen zokni és papucs. Vastag, még az elmúlt évszázadról visszamaradt szemüveg, és legalább két-három kütyü előttük az asztalon. A bőrük legalább 5 éve nem látott napfényt, ezért bármikor statisztálhatnának az Alkonyat valamelyik részében. Azt viszont el kell ismerni, hogy az informatikában nagyon pengék a srácok. És a szag, na azt nem részletezném, de a sportöltözői emlékeim tódultak fel, amikor beléptünk a terembe. Valószínűleg nem csak nekem tűnt fel, mert a velünk utazó terhes HR-es hölgy kétségbeesetten rohant az ablakhoz kinyitni, aminek eredményeképpen jeges szélroham cibálta a lófarkakat. Erről eszembe jut kedvenc viccem: Apróhirdetés: lófarkas leány hasonló adottságokkal rendelkező fiú társaságát keresi.

A főnököm úgy döntött, hogy itt az idő, hogy ezeket a szegény páriákat beavassa a nagy céges politika rejtelmeibe és egy jó fél órás előadást tartott olyan szervezetekről, emberekről, akikkel vélhetően soha nem találkoznak ezek a vámpírnövendékek. Meg is lett a hatása, heves ásítozás, kütyünyomkodás.  Ezt a hibát sok vezető elköveti, nem szabja testre a mondanivalóját. Beszélgettem egyszer Aranyosi Péter művész úrral, mert egy céges rendezvénysorozatunkon haknizott, és sok üresjárat volt. Amit egyrészt arra használt ki a mocsok, hogy parodizáljon, másrészt elmondta, hogy a legfontosabb a stand upban, hogy ismerd meg a közönséget. Az első 10-15 perc erről szól. Ha nincsen meg a közönség, akkor nem visz magával semmit, nem szórakozik. Így van ez a prezentációkkal is. Ül a szobában 30 kocka, akinek egyetlen emberi kapcsolata a számítógép, annak maximum egy percben beszélünk az új top vezetőkről Milánóban, különben 5 perc alatt elveszítjük őket, ahogy ez meg is történt.

Csak a vége fele élénkültek meg, amikor olyan kérdéseket tettek fel, amire természetesen nem volt senki felkészülve. Hiszen olyan ez, mint amikor cár atyuska meglátogatja a szibériai falvakat és beszél a nagy orosz anyamedve terjeszkedési terveiről, közben Szergej meg megkérdezi, hogy van-e valami jó módszer, hogy a tehenek jobban tejeljenek. Természetesen válaszoltak a kérdésekre. Egyrészt egy hangot sem értettem, másrészt meg a reakciókból azt láttam, hogy nem volt sok értéke a válaszoknak.

Fél egy felé végre elindultunk a haza. Jó, hogy ez volt az utolsó ilyen alkalom, mert már kifejezetten nyomasztana még egy. Egy ilyen szervezetben úgyis előbb tud mindenki mindent, mint ahogy a hivatalos kommunikációt egyáltalán megtervezik. Így működik a világ.

Vannak olyan városok, országok, ahová általában szívesen utazok. Mert szép a város, vagy kedvesek az emberek, vagy van valami, amit nem lehet megfogalmazni, de mégis érzi az ember, hogy jó. Na, Bukarestről egyiket sem lehet elmondani. Pedig úgy néz ki, többször elő fogok ott fordulni mostanában a munkám miatt.

Voltam már néhány éve itt, akkor az volt az érzésem, hogy az egész városnak egyetlen célja van, hogy lehúzza, becsapja az embert. Na, ez az érzés megmaradt. Legutóbb, amikor voltam, legalább szép idő volt, most két napig felváltva fújt a hideg szél és esett az eső. Én meg még múlt hét végén Prágában úgy döntöttem, hogy már beköszöntött a nyár, ezért se pulóvert, se kabátot nem hoztam. Ez 10 fokban, esőben nem tűnt jó döntésnek.

Már amikor kiszáll az ember a gépből, érzi, hogy Európa peremén van. Rosszarcú emberek mindenhol. A reptér előtt kétféle taxit lehet rendelni, a normált, ezek mind iszonyúan lelakott Dacia Loganok, és business-t, aminek az ára a duplája, ezek normális európai autók. Petr kollégámmal mi a normált választottuk, és nem sokára bepréselődve egy Logan hátsó ülésére zötykölődtünk a szakadó esőben a belváros felé. Húsz perc alatt elértük a célunkat, a cégünk székházát, ami egy hipermodern irodaház, Bukarest egyik legjobb negyedében. Jellemző, hogy mellette viszont egy beomlott, romos, borzalmas épület éktelenkedett. 

Az irodaház recepciója úgy néz ki, mint ahogy a jövő dolgait képzelték el 30 évvel ezelőtt. A húszemeletes irodaház üvegliftjeit végigkövethetjük a pályájukon, mert nincsenek beburkolva, ezért óhatatlan, hogy az ember felfele tekint. Természetesen senki sem mondta, hogy jövünk és senkit nem lehetett elérni. Ezért a recepciós hölgy feljött velünk az emeletre. Érdekesek a román emberek liftezési szokásai. Nincsen olyan, hogy először kiengedik, aki ki akar szállni, egyszerre indul meg mindkét oldal, így préselődve próbálja mindenki elérni az úticélját. Ez bőröndöt húzva egy picit bonyolultabb. Az, hogy a vállával valaki meglök valaki, természetes, elnézést se kérnek. A teremben a hölgy, aki felkísért minket, koncepció nélkül keresett valakit, akire rásózhat minket, mi meg követtük a bőröndöket húzva, már vagy ötödször körbe-körbe a teremben. Vicces volt.

A megbeszélésen egy dolog derült ki, az, hogy az egész ország velejéig korrupt, de ezt nem rejtegetik, hanem rendszeresen megírják az újságok az eseteket. Időnként valakit lecsuknak, hogy azért mutassák, hogy működik a rendszer, pl. most a pénzügyi felügyeleti szerv vezetőjét, mert valaki olyantól fogadott el pénzt, akitől nem kellett volna. De ez csak egy példa, számtalant hallottunk. Este 7-ig toltuk a megbeszélést, majd taxival el akartunk menni a szállodánkba.

Az ottani IT-vezető lejött velünk, hogy segítsen taxit választani, mert mondta, ha rossz taxiba szállunk, akkor legjobb esetben csak átvernek, vagy kirabolnak. De a jó taxi társaságok sofőrjei kijelentették, hogy ebben az esőben jobb kuncsaftokra várnak, mint mi, mert csak 1 kilométert akartunk menni. Végül az IT vezető a saját kocsijával vitt el minket a szállodába. Mondta, ez a taxis hozzáállás itt teljesen normális.

A hotel a Vila Paris volt, ami viszont nagyon kellemes kis szálloda, összesen tíz szobával és nagyon kedves személyzettel. A szobák hangulata az amerikai szállodákat juttatta eszembe. Ha nem tudom, hol vagyok, azt mondtam volna, hogy valamelyik jobb amerikai motelláncban szálltam meg. Tágas szoba, sötét tónusú bútorok, king size ágy és kávé-/teafőző . A reggeli pazar volt és simán hoztak nekünk fentről, a bárból eszpresszót reggel, amikor nem kértük a kávéként felszolgált macilét. Egy érdekes esemény volt csak a szobával kapcsolatban. Békésen üldögéltem reggel a wc-n, amikor egyszer csak a semmiből egy szerkezet az arcomba spriccelt egy jó adag illatosított permetet. Egyrészt rohadtul megijedtem a nagy meghittségemben, másrészt olyan wc-illatosító szagom lett, mint egy hetedosztályú primadonnának.

Este egy szerb étteremben vacsoráztunk, aminek a recepcióján öt egyforma feketehajú, szemű, óriási szilikon melles recepciós fogadta az érkezőket, szinte feketére szolizott bőrrel. Nem tudtam mire számítsak, amikor beléptem ezek után az étterembe, de ez a fajta egyedtípus csak a bejáratnál volt, illetve ők voltak az ültetők is. Ahogy bementünk rögtön vascsővel vert mellbe a Balkán. Éppen egy nagyobb csoport születésnapot ünnepelt, fogatlan matrónák ropták Iphone 5-tel az egyik, és egy kisdeddel másik kezükben, közben szólt a keserédes melódia. Időnként hoztak néhány pezsgőt, hogy emeljék az ünnep fényét.

Én egy pljeskavica gourmet-t rendeltem köret nélkül, erre kihoztak egy 20 cm átmérőjű húst. Ezt a fajtát háromféle húsból gyúrják össze, mint egy fasírtot, disznóból, marhából és bárányból. Az íze finom volt, de az adag megehetetlen volt, másrészt a bárányhús miatt a faggyúszálakat kellett szedegetnem belőle állandóan, ami nem tette pozitív gasztronómiai élménnyé az estét. Egyénként Romániában minden étteremben lehet dohányozni, ettől már teljesen elszoktam, olyan szagom lett estére, mint elszívtam volna 200 szál cigit.

A repülőtérre kifele egy céges autóval vittek ki minket, pedig tartalékoltam az új román leiből. Románia új pénze nem papírból van, hanem műanyagból és több helyen átlátszó. Állítólag a román nemzeti bank hatalmas, speciális mosógépeket szerzett be a bekoszolódott bankjegy mosására. Legalább is ezt mondták, azaz intézményi szintre emelték a pénzmosást.

A bukaresti reptér példásan mutatja, milyen ez a város. Kicsit korábban értem ki, ezért várnom kellett. A váróhelyiségekben alig vannak székek, mondjuk 50 emberre jut egy. Ilyenkor még arra vár az ember, hogy feladhassa a csomagját, tehát az üzleteket se böngészheti. Ahova be lehet ülni, az néhány étterem, ahol szerintem a monacói árakat vették alapul. Minden reptér drága, ez nem vitás, de több mint 1000 forintot kérni egy presszó kávéért szerintem arcpirító. Kértem egy szendvicset, egy kis vizet és egy kávét és máris kevés lett a nálam lévő 3000 forint értékű lei. Sebaj, gondoltam, elvásárolom bent, a terminálok üzleteiben. Ezekben viszont nem lehet lei-jel fizetni. Vettem még egy kávét, ezúttal 12 leiért (850 forintért) egy gyorsétteremben. A pultos gondolkodás nélkül egy lei-jel kevesebbet adott vissza, kérdeztem, mire fel. Azt mondta, borravaló, mondtam, majd azt én eldöntöm, és szépen visszakértem azt is, nagy kelletlenül visszaadta.

A boltokban olyan árak voltak, hogy először azt hittem lei-ben vannak, ami 70 forint körül van, de aztán kiderült, hogy euróban. Nem hittem a szememnek. Minden legalább dupla áron volt, mint bármelyik reptéren Európában. Lehúzás, trükközés mindenütt. Teljesen megcsömörlötten vártam már, hogy jöjjön végre a repülő és mehessek haza. A Tarom ici-pici gépében legalább 35 fokban préselődtem végig az utat, ahol a légikísérők annyira leszarták a dolgokat, hogy még leszálláskor is mindenki vidáman nyomkodta a telefonját, Ipadjét. Ezzel nekem semmi gondom, csak akkor ne mondják be háromszor, hogy tilos. A két sztuvi mögöttem ült és lelkesen beszélgetett egymással. Ha valaki egy kis házi pokolgépet ácsol magának a helyén, azt is vidáman végigcsinálhatta volna, a személyzetnek nem tűnt volna fel.

Bukarest, nem ajánlom.

Ez lehet, egy kicsit szakmai lesz, elnézést érte.

A másik változás, azon kívül, hogy Rozi hazaköltözött, hogy április egytől már két pozícióban is dolgozom, maradtam a cégem központjában IT-architect (ami a legtöbb embernek pont annyit mond, mint ha valaki őssejtkutatással foglalkozik, talán a kb. terület megvan), de a központ mellett a legnagyobb cseh biztosító informatikáján is fogok dolgozni egy kisebb csoporttal, hasonló feladatkörben. Kicsit megnyugodtam, hogy itt sem mennek szervezettebben a dolgok, mint otthon. Április 2-án tudtam meg, hogy 1-től már megtörtént a változás. Szerződésem az nincs, helyem az sincs és elfelejtették bejelenteni a kollégáknak és most mindenki szabadságon van, aki bejelenthetné, szóval vicces.

A kollégák, akikkel együtt dolgoztam ezidáig, mondták, hogy meghívnak ma ebédelni, mert igazából munkanélküli is vagyok. Az egész váltásban az a legviccesebb, hogy három olyan kollégám is lett, aki egy büdös hangot nem beszél angolul, az én csehtudásom meg kimerül a számokban és cseh sörök tudományába, ami minden szituációban elegendő általában, viszont nehéz vele feladatokat kiadni és döntéseket kommunikálni. Annyira érzem biztosnak magamat, mint amikor egy macskát rádobnak egy 20-20 cm-es lapkára egy folyó közepén, ami erősen billeg. Semmi gond, megoldom ezt is, mint mindent eddig az életben.

Azt gondoltam mindig is, hogy a magyar cégeknél nincsenek átpolitizáltabbak. Itt most nem a nagypolitikára gondolok, bár arról is megvan az erős véleményem, hanem a cégen belüli politikára. Ki kinek a lekötelezettje, ki kinek az embere. Aki nagyobb cégnél dolgozik itthon, pontosan tudja, miről beszélek, főleg, ha ne adj Isten a valódi politika is belekerül a dologba, akkor a legtöbb esetben még rosszabb a helyzet.

Na kérem, tisztelettel jelentem, hogy ez Csehországban sincsen ez másként, csak ez még nyakon van öntve a csehek rugalmatlanságával és folyamatimádatával. Ha van valamire folyamat, leírt lépések sorozata, akkor ha kő kövön nem marad, akkor is betartják, mert ez van leírva. Akkor is, ha az adott környezetre teljességgel felesleges, sőt baromság. Na, akkor igazán. Én egy olyan ember vagyok, aki a hatékonyságot tartom szem előtt, azt és úgy csinálom, ahogy a leghatékonyabbnak gondolom. És itt van közöttem és a cseh szervezet között a fő konfliktusforrás. Ja, és a hierarchiaimádatuk. Döntést csak a legmagasabb szinten hozhatnak. Ezek számomra nehezen megérthető dolgok. Szerintem olyan szervezetet kell építeni, ahol megfelelő, döntésképes emberek vannak pozícióban, aki képesek és tudnak dönteni. Minden sikeres szervezetnek ez a kulcsa.

A főnökömmel egy kis rés vagyunk a pajzson, amely ezt a nagy céget próbálja meg megváltoztatni, hatékonyabbá tenni, mert ráfér. Ahogy szokták mondani, van rajta zsír bőven. És még így is brutálisan nyereséges, nem hiába keresnek a cseh emberek átlagban 30-40 százalékkal többet, mint a magyarok, több díjat is tudnak fizetni.

Április 1-től kicsit megváltoztak körülöttem a dolgok. Rozinak lejárt a féléves kint tartózkodási lehetősége, ezért múlt hétvégén haza kellett költöznie, ami talán a legrosszabb, ami történhetett velem itt. Ezért minden hétvégén utazok haza hozzá, ami egyrészt elég megerőltető lesz, másrészt nem ad lehetőséget arra, hogy hétvégén kisebb túrákat tegyünk Csehországban, tehát a potenciális témák száma is lecsökkenni látszik, majd meglátom, hogy meg tudom-e tölteni érdekes tartalommal ezt a blogot.

Hajaj, ez a poszt a sport öröméről szól, de arról még egy szó sem esett.  Azt gondoltam, hogy azokon a napokon, amikor egyedül itt vagyok, sportolok, mint egy felhergelt bika. Ez heti hat edzés jelent, mert vasárnap reggel Pesten, amikor mindenki alszik még, én leosonok edzeni. Ehhez társul egy 2 hónapos diéta, amiről egy későbbi posztban ejtek egy-két szót. A héten mindkettőt elkezdtem, általában éhesen és dögfáradtan ájulok be az ágyba este.

Hetente háromszor termi edzéseket végzek, főleg saját súlyos edzéseket: fekvőtámaszok, meg minden, amit a saját súlyával tud megoldani az ember. Meglepően sok dolgot. A végére úgy elfáradok, mint egy játékos kis aligátor, aki most dobált a feje felett egy fél órát egy süldő vaddisznót.

Keddtől az épületben dolgozik egy volt kollégám is, Sanyi. Ő nagy fitneszguru. Mondta, megnézi velem a termet. Mondtam neki, egyszerű, mint a mázas lábas, és pont annyi fém is van benne, úgyhogy arra készüljön. Mire lementünk, másfél tonnányi élősúlyú tapló emelgette a súlyokat. Sanyi idáig Londonban élt és ott mutattak neki egy módszert, hogy miként lehet bemelegíteni a vállakat. Ehhez egy gumiszalaggal kell operálni. Így beálltunk egymástól fél méterrel, egymással szemben. Sanyi megkért, hogy tegyem a vállára a kezemet. Ettől olyan érzésem lett, mintha mindjárt lassúzni kezdenénk, és elkezdte feltekerni eszméletlen szorosra a gumikötelet a vállamra. Utána le kellett feküdnöm a földre, majd teljes testsúlyát a vállamra tette. Leszorította vele és úgy kellett egy-két gyakorlatot megtennem. Nem tudom, mit használt, de van egy rohadt nagy véraláfutásos csík a vállamon, ahol megszorította. Természetesen nem kell megemlítenem, hogy a taplók miként néztek ránk. Mindent elárult a tekintetük.

Hetente kétszer futok 4-5 kilométert. De nem egyszerűen csak futok, hanem viszem magammal a kis expanderhez hasonló gumikötelemet és 200-300 méterenként csinálok valami jó kis gyakorlatot a kötéllel vagy anélkül. Az egész művelet eltart 40-45 percig és szintén elég kimerítő. De nem csak az. A futási pálya eleje nem olyan, mint nálunk a Margit-sziget, hanem rendesen az utcán van kialakítva hely a futásra, végig a Moldva mellett. Namármost, amikor némi futás után megtorpanok és hirtelen támadó állásban elkezdem mint az őrült rángatni a kis gumikötelemet, majdnem felborul egy-egy villamos. Ugyanis ott járnak serényen a villamosok, és mindenki az ablakhoz tódul, hogy megnézze ezt a nyilvánvalóan elmeháborodottat. Tovább futva leér az ember egy olyan helyre, mint Pesten a Kopaszi gát.  Itt két pad között, ahol javában témázgattak a szerelmes párok, csináltam jó pár fekvőtámaszt a kérdő tekintetek kereszttüzében, szóval itt sem halok bele az unalomba.

Hetente egyszer járok el úszni, a már megénekelt Podolíban, amiről talán mára már egy kicsit jobb véleményem volt, egészen tegnapig. Természetesen még mindig eltévedek minden alkalommal, és még mindig szőrös és kövér mindenki, ez nem változott. Ám tegnap egy hirtelen elhatározással lezárták a medence háromnegyedét a vízilabda-csapat miatt. Néhány tucat ember a medence egyik végében próbált úszni keresztbe a medencében. Kicsit olyan hangulata volt, mint abban a jelenetben, amikor a Titanic elsüllyedt és szerencsétlenek ott vergődtek a vízben. Ráadásul az egyik nagyeszű úgy döntött, hogy ő már pedig pillangózni fog, ezt viszont úgy adta elő, mintha éppen olimpiai döntőt úszna, beterítve mindenkit vízzel 10 méteres körzetben. Azért csak leúsztam az egy kilométeremet dacolva mindennel. Az igazi sokk mégis az öltözőben ért, ugyan is a szekrénykémtől 3 méterrel egy idősebb tag épp a lábujjait kenegette Canesten kenőccsel, azt hittem, odahányok. Szóval talán kellene keresnem egy másik uszodát.

Jó ez a sok sport, annyira fáradt vagyok tőle, hogy este alig marad időm az elkezdett lego-projektemre, amiről majd még fogok írni, ha lesz belőle valami. Kíváncsi vagyok, meddig tudom ezt az edzésmennyiséget folytatni. 

Fél év

Szépen eltelt ez is. Pont fél évvel ezelőtt érkeztem ki Prágába, akkor még mit sem sejtve. Emlékszem, mikor megálltunk az autóval az utcán, az szaladt át a fejemen, hogy milyen idegen hely ez. Ma már ismerem az utcánk minden zegét-zugát, tudom, hova menjek egy  liter tejért, egy jó sörért, vagy hova menjek, ha sétálni volna kedvem. Mikor szeptemberben kiválasztottuk Rozival a lakást, nem is sejtettük, hogy milyen pompás környékre csöppentünk. Most már tudjuk, hogy ez Prága egyik legjobb helye, közel van a központhoz, de mégis csendes és ráadásul jó hangulata van.

Fél év alatt született 70 poszt a billentyűzetemből, kb. 120-130 A4-es oldal, lassan egy kisebb könyv. Jártam mindenféle országban, amiről, ha lehet be is számoltam, jártunk Csehországon belül Karlovy Varyban, akaratunk ellenére Třebíč-ben, a csodálatos Český Krumlovban és Hlubokában, ahol megnéztük Csehország egyik legszebb várát. Jártak nálunk vendégek, akikkel többször végigsétáltunk a belvároson, láttam, hogy télen hogyan néptelenedik el a Károly-híd és tavasszal hogyan hömpölyög újra a tömeg.

Voltunk legalább 15 étteremben, de még mindig az utcánkban található U Kroka a legjobb, ahol már névről ismernek, Pan Kocsis (igazából Kočiš), és sikerült elérni, hogy szinte mindig adnak asztalt, ha odamegyek. Számtalan vendéggel és baráttal voltunk már ott, és nem véletlen hogy harmadik a Tripadvisor listáján Prága 2700 étterme közül. Kifejezetten ajánlom ezt a helyet, ha valaki arra jár, és különösen a csülköt, amit mindenféle garnírung nélkül adnak. Amit érdemes mellé fogyasztani, az a kevert sör, fél világos és fél barna egybeöntve, nagyon finom, különleges íze van. Nem fizetnek nekem semmit, csak annyira kedvelem ezt a helyet és bátran ajánlom mindenkinek, nem fog csalódni. Érdemes asztalt foglalni, főleg szezonban.

A blog köré kinőtt egy Facebook-oldal, amelyet mintegy 400 ember követ napi szinten, szorgalmasan like-olva a képeket, posztokat, amiket kirakok.  Érdekes érzés, hogy számomra idegen emberektől kapok visszajelzéseket, amire a postr blogmotorja eddig kevésbé adott lehetőséget. 30 feletti poszt volt kint az Origo kezdőoldalán, amik közül olyanokat néztek meg sokan, azaz többezren, amikről sose gondoltam volna.

A praga.postr.hu-ra eddig több mint 91.000-szer kattintottak rá, és 94.000 oldalmegtekintést regisztrált a Google mérőeszköze. Szinte hihetetlen számomra, de 71.500 ember kattintott az oldalra, ami annyira sok, hogy felfogni sem tudom. Jól tudom, ezt a népszerűséget az Origo szerkesztőinek köszönhetem, aki valamiért kedvelik ezt a blogot.

Ez a blog nem is létezne, ha tavaly októberben Rozi nem hozza létre. Azóta is rengeteget segített, hogy olyan tartalom és téma jelenjen meg, amit örömmel olvashattok. Ezen kívül ő lektorálja, szerkeszti a posztokat, ami óriási segítség. A Facebook-oldalt is együtt vezetjük. Miután posztjaim állandó szereplője lett, mondta is, hogy elég furcsa érzés, hogy az élete/életünk a nyilvánosság előtt zajlik. Múltkor, az egyik Origo-címlapos posztban már az ajánló szövegbe is kiemelték őt. Ha találkozik valakivel nem kell mesélnie semmit, mindenki tud mindent. Tényleg furcsa érzés, ezt az élményt én is ismerem. Azok is, akiket kevésbé jól ismerek, úgy köszöntenek, hogy igen, rendszeresen olvasom a blogodat, mindent tudok rólad. Örömteli, de furcsa érzés.

Nézzük mi volt az öt legsikeresebb poszt az utóbbi fél évben:

Az ötödik helyezett,  Prága legflancosabb bevásárlóközpontjába kalauzol el, ahol azt az undorító brokkolis tekercset ettem, ezt 6.496-an nézték meg.

Negyedik lett egy egészen friss poszt a vietnami piaci kalandunkról, még most is érzem az orromban az ázsiai fűszerek illatát, velünk együtt érezte ezt 6.624 olvasó.

Már dobogós, harmadik a  januári kalandunk a gyönyörű Český Krumlovban, ahova mindenképpen visszamegyünk még idén nyáron. Erre a posztra 7.317-en voltak kíváncsiak.

A 2014 év legtöbbet nézett, és a blog  létezése óta második helyen álló poszt a borzalmas éjszakánk Třebíč-ben, még most is álmodom vele időnként, ezt 8.765-en rettegték velünk végig.

Továbbra is a legsikeresebb a Sanyiékkal töltött hétvége, ami a valóságban is az egyik legjobb hétvégénk volt, benne Sanyi két csülök-rekord kísérletével. 10.607 olvasóval ez a legsikeresebb posztom ebben a blogban.

Mindenkinek köszönöm, aki olvas. Ha valakinek másik poszt tetszett, ne fogja vissza magát, írja meg a Facebook-oldalunkon. Minden visszajelzésnek örülünk.

Ez most csak egy rövid poszt, arról, hogy miként érzem most magam.

Érdekes átalakuláson megy keresztül a város. Itt lassabban enged a tél, a reggelek még kifejezetten hidegek. Azokon a napokon viszont, amikor kisüt a nap, új arcát mutatja Prága. A város megtelik turistákkal, mindenhova székeket pakolnak ki az éttermek, ahova egyelőre még csak a napra ülnek ki az emberek, mert az árnyékban még didergős az idő.

Otthon március közepén már virágzásnak indulnak az első bokrok, fák. Itt sokkal később, talán most március végén lehet már látni, ahogy a természet magára talál. Ahogy zöldülnek a kis terek, fácskák, úgy változik az utca hangulata is, valahogy az emberek is mosolygósabbak. Nem tudom, talán csak én képzelem így.

Ami jelentős változás, hogy a belváros tömve van turistával, azaz csak akkor megyek arra, ha vendégeink vannak, vagy feltétlenül muszáj. Nem csak az utcákon hömpölyög a tömeg, hanem minden étterem, kávézó és közlekedési eszköz tömve van a bábeli zűrzavarban hablatyoló, nyakukban fényképezőgépet lógató atyafiakkal és hölgyekkel. Prága belvárosában egyébként is megszokott a külföldi beszéd, de most szinte alig hallani csehet. Az utcánkban is, bár nem tartozik a fő nevezetességek közé, egyre gyakoribbak a turisták. A tőlünk 100 méterre lévő kedvenc éttermünkben már hétfő este sem lehet foglalás nélkül asztalhoz jutni, ami azért kemény.

Valahogy már nagyon várom nyarat, amikor egy szál klottgatyában lehet flangálni az utcán, beülni egy jó hideg sörre és csak élvezni, hogy jó idő van. Ennek ez ígéretét hozza ez a korai napsütés. Állítólag nagyon jó az a hely nyáron, ahova járunk úszni. Munka után lemegyek majd egy kicsit strandolni, jól esik majd egy kicsit feltöltődni a víz és a napsugár elegyével.

De addig is élvezem, hogy süt a nap és melegszik az idő. Jövő héttől úgyis komoly edzőtáborba kezdek, heti hat edzéssel. Ebből kettő kültéri, így rám fér a jó idő.

Azáltal, hogy elég sokat utazom, viszonylag sokat járok taxival. Egyébként a tömegközlekedés annyira jól szervezett, hogy szinte azonos idő alatt lehet elérni tömegközlekedéssel egy célpontot, mint taxival. A taxiárak alapvetően olcsóbbak, mint Magyarországon, főleg a tavaly szeptemberi brutális otthoni áremelés óta. De itt is meg kell válogatni, hogy milyen autóba szálunk. Itt is vannak mezítlábasok, akik 1000 méterért simán elkérnek tízezer forintot, főleg ha valahol a központban akarunk beülni egy ott várakozó késes rabló autójába.

A reptéren itt is van szerződött szolgáltató, ami jelen pillanatban az AAA taxi, ez viszonylag jó autóparkkal és egy visszafelé útra vonatkozó kedvező voucherrel próbálja magához édesgetni a kuncsaftokat. Nem véletlenül, mert velük egy reptéri transzfer 50%-kal drágább, mint egy hívott taxival. Természetesen itt is megszívatják azt, aki nem a szerződött taxit veszi igénybe, a csomagokkal fel kell vergődni az indulási oldalra és a taxi nem állhat be a fedett megállóba, ez főleg szakadó esőben jelent plusz pontokat.

A cégem, ezáltal én is, a Taxi Prahát veszi igénybe, amelyre a ’suttyó’ jelző illik a legjobban. Mind az autók, mind a vezetők suttyók. Általában olyan autók jönnek, amelyekben legalább 300 ezer kilométer van, bár apám mindig is mondta, hogy 150 ezer alatt minden autó bejáratós. De ezek nem csak kilométerre, hanem állagra is sokat futottak. Lelakottak. Általában öreg, első generációs Octaviákkal jönnek, amiket nálunk rövidesen nem is lehet majd használni. Na, itt ezek az autók alkotják a flotta gerincét.

A vezetők a legtöbb esetben büdösek, ápolatlanok és gyakran elgondolkodom, hogy értelmi fogyatékosok-e. Az alap, hogy senki nem beszél egy szót sem angolul, nemhogy annyira, hogy jól eldumcsizzunk, de még a számokat sem ismerik. Sokszor előfordul, hogy nincsen, vagy nem jó van beállítva a taxióra, és menet közben bűvészkednek vele. Néhányan megpróbáltak bevinni az erdőbe és valami kerülő úton hazavinni, mondtam is nekik kézzel-lábbal, hogy én nem ezt az utat ismerem, aztán valahogy visszanavigáltunk a megszokott útra, a vezető morgása mellett.

Gyakran megyek reggel 5 és 6 óra között  taxival a reptérre, ilyenkor már többször előfordult, hogy amikor lementem, a derék tag bent szundikált az autóban. Ami még önmagában nem lenne gond, de alig bírtam felkelteni, utána meg folyton azon aggódtam, hogy visszaalszik valamelyik pirosnál. A kedvencem mégis az a taxis volt, aki úgy szuszogta végig az utat, hogy biztos leigazolják a Csillagok háborúja következő részébe, ő fogja alakítani Darth Vader szuszogását, és olyan kövér volt, hogy a tokái bugyraiban simán eléldegélt volna egy apró pocokcsalád. Akkor kezdtem csak el kicsit aggódni, amikor láttam, hogy a termetes hasától nem tudja tekerni a kormányt. Utána inkább nem néztem oda, és végül is megérkeztünk teljes épségben.

Ennek a taxitársaságnak, a Taxi Prahának az a nagy előnye, hogy olcsó. A reptértől a lakásomig fél óra az út, ezt 350 cseh korona körül szoktam megúszni, ami kevesebb, mint 4000 forint. Otthon ezt 6-7000 forint körülre taksálnák. És otthon is vannak suttyók, ez nem kérdés. De legalább nincsen olyan szaguk, mint aki két hetet húzott volna le a bányában fürdés nélkül, ugyanabban a ruhában. Itt ez sajnos gyakori jelenség.

Egyszer-kétszer, régebben, mikor még csak üzleti ügyekben jártam ki, voltam elegáns, bőrüléses taxival is, ahol a sofőr egyenruhában és egyenmosollyal várta az utast és az sem volt drágább, mint 8000 forint. Otthon manapság nagyjából ez a tarifa a belvárosból egy sima taxival.

Na ezért nem veszek igénybe taxit napközben, jobb a tömegközlekedés, arról nem beszélve, hogy csúcsidőben a város annyira beáll, mint Kőműves Kelemen fizetésnapkor és simán lehet, hogy egy óra alatt sem jut át az ember a belvároson. A metró tiszta, gyors és olcsó. Mindenkinek ajánlom. Hallom, otthon már lehet használni hétvégétől az új 4-es metrót, még szerencse, hogy a választásokra sikerült átadni.