Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Utazni márpedig jó

Három nap, három repülőút. Lassan úgy érzem, folyton vagy a repülőtéren várok, vagy repülök, és közötte eltelik egy kis idő. Hétfőn repülővel jöttem vissza Prágába, ami annak a visszaútja volt, amikor aznap kellett repülőjegyet foglalnom, mert a kitűnő Orangeways törölte a járatot.

Hétfőn pár óra munka, majd este ismét csomagolás keddre, amikor is indultam Milánóba. Reggel jött értem a taxi, és sikerült majd másfél órával indulás előtt kiérnem a reptérre. Amióta nem a holding veszi nekem a repülőjegyeket, észrevehető a minőségromlás. Most a fapados Easyjetre foglaltak nekem jegyet. Próbáltam előző nap helyet foglalni az on-line check-innel, de csak hosszas fifikázás után sikerült megtalálnom, hogy miként lehet kikerülni azt az oldalt, ahol mindenképpen fizetnem kellett volna a választott ülésért. A slusszpoén az, hogy teljesen ingyen osztott ki nekem egy nagyon jó helyet, amiért majd’ háromezer forintot kellett volna fizetnem.

 A repülőgép a Milano-Malpensa 2-n szállt le, ahol a Milánótól negyven kilométerre lévő reptér még távolabbi, csak az Easyjet számára fenntartott terminálja volt. Öreg, mint a mesékben a boszorka, akit csak öreganyámnak lehet szólítani. Nem kis nyomozómunka után sikerült megtalálnom azt a buszt, amely a két terminál között közlekedik és alig egy órával a leszállás után már rajta is ültem a Malpensa expresszen, ami bevitt Milánóba.

 

A szállásom a központban volt, és ezzel el is mondtam róla minden jót. Eredetileg három szállodát mutattak nekem, amiből választanom kellett volna. Az első 80 euró volt. A főnököm azt mondta, hogy Milánóban 100 euró alatti szobában lakni komoly kockázat arra nézve, hogy nem éled meg a másnapot. A középső árú szálloda úgy nézett ki, mint egy viktoriánus múzeum, így azt sem választottam. Attól tartottam, hogy aki ott lefekszik, viaszbábuként él tovább valamelyik panoptikumban. A legdrágább szálloda jól nézett ki, de 280 euró volt egy szoba, ami testvérek között is 85 ezer forint, így hiába agitáltam a főnökömet, hogy milyen jó is lenne az, azt mondta, keressek másikat. Végül az asszisztensünk találta ezt a hotelt. Az internetes képek alapján egy világos, modern szálloda. A valóságban egy lepukkant, öreg vacak.

 

A Genius downtown az a fajta szálloda, ahol biztosra veszem, hogy valaki manipulálja a Booking.comot, mert az 8.0-s összértékelést egyszerűen nevetségesnek érzem. A szobám egy undorítóan lila, szűk folyosó végén volt. Az ajtót kinyitva egy újabb L alakú folyosó végén találtam meg az Odút. Valami ilyesminek képzelem el az el nem ismert írók lakhelyét. Hat négyzetméter, sötét mint a fene és egy veres tűzfalra néz, ha felhúzod a redőnyt. De azt nem húzod fel, mert különben ha átnéznek a szemben lévő hasonló üregből, még a tömést is meglátják a fogadban, ha ásítasz.

 

A szobában van légkondi, de rejtélyes módon nem adtak hozzá távirányítót. Amikor felhívtam a recepciót, közölték, hogy elromlott, de van egy koszlott ventillátor a plafonon, kapcsoljam be azt. Kint éppen vihar tombolt, ezért egy mini, monszun sújtotta övezetté alakult az szoba. Miután megvacsoráztam egy pizzagyorsétteremben, mert a többi helyen olyan árlap volt, hogy valamelyik vesémet el kellett volna adnom egy vacsoráért, visszamentem az Odúba. Ott úgy megcsapott a párás meleg, hogy alsógatyára vetkezve próbáltam pihegni. Ráadásul az ágy, egy könnyű szar, minden egyes mozdulatomra néhány centit arrébb ugrott. Nem is csoda, hogy nem sikerült átvészelnem így az éjszakát. 4-kor arra ébredtem, hogy koppant a fejem a falon lévő lambérián, mert a párnám beesett a fal és az ágy közé. A testem verejtékben fürdött és a számban egy mini Szahara alakult ki. Természetesen nem sikerült újra visszaaludnom, csak valamikor 5 körül. Reggel úgy ébredtem, mint akit agyonütöttek.

 

Reggeli után még egy kicsit pihentem, mert csak 11-re kellett mennem a megbeszélésemre. Fél 11-kor elindultam, mert láttam, hogy szakad az eső, és gondoltam a taxinak nem 2 perc kell, hogy elérje a 700 méterre lévő irodát. Esernyőt természetesen nem hoztam. A taxi több mint fél óra alatt tette meg az utat, így én voltam az egyetlen, aki elkésett a megbeszélésről. Pont az egyik főfőnök megnyitója közepén rongyoltam be elázva, lélekszakadva. Biztos vagyok, hogy jó kövér piros pontot rajzolt a nevem mellé.

 

A megbeszélést nagy nehezen túlélve elindultam a reptérre, mert tudtam, idő kell, mire kijutok a világ végére, az Easyjet terminálra. Amikor beléptem az épületbe, rögtön rácsodálkoztam, hogy vagy száz ember álldogál az ügyfélszolgálati ablak előtt. Szegények, gondoltam, velük meg mi lehet? Rövidesen megtudtam, hogy törölték a járatukat, pont, ahogy nekem is. Beálltam 143.-nak a sorba, teljesen reménytelenül, mert a sor tíz perc/ember sebességgel haladt. Közben próbáltam felhívni az asszisztensünket, hogy segítsen foglalni másik jegyet, ha van, vagy valami szállodát, amiben megalhatok éjszakára.

Közben egy fickó az Easyjettől odajött és megkérdezte, hogy pontosan miért is állok sorban, magam se tudtam a választ, mondtam neki, mert jól esik. Mondta, hogy legjobb esetben is másnapra tudok jegyet kapni, ha meg visszatérítést kérek, azt online is megtehetem, miután a cég foglalta a jegyet. Így félóra sorbanállás után kiálltam a sorból. Közben végre sikerült kapcsolatba lépnem az asszisztensnőnkkel, aki foglalt nekem egy másik járatra jegyet, ami természetesen Malpensa 1-ről indult, kevesebb, mint egy óra múlva.

Így lélekszakadva futottam a buszhoz és hajtottunk vissza az egyes terminálhoz. Ott a check innél a hölgy elkezdte mondani, hogy miért ilyen későn checkolok be, nagyon közel voltam, hogy elküldjem a büdös francba. Végül csak annyit mondtam neki, hogy mert törölték a járatomat. Mindenhol futólépésben haladva sikerült addigra a kapuhoz érnem, mire már csak ketten álltak a kapu előtt sorba, és mindenütt mondogatták a nevemet (Mr. Kokszisz).

Most itt ülök a gépén és úgy érzem, kell egy kis idő mire megint kedvem lesz utazni, bár a hétvégén megyünk Rozival és a gyerekekkel Horvátországba nyaralni, de az más tészta.

0 Tovább

Az ordenáré zabálás

Ez egy korábbi töredék, amit most publikálok. Remélem még így, néhány hét elteltével is élvezetes.

Nikola már régóta pedzegette, hogy el kéne mennünk a Brasileiróba , ami egy all you can eat étterem, azaz annyit eszel, amennyi beléd fér. Eleinte kicsit húzódoztam, de aztán egyszer csak beadtam a derekamat, főleg, hogy Rozi is itt volt. Ő ki nem állhatja az ilyen típusú éttermeket, de miután azt suttogtam éjszaka alvás közben a fülébe, hogy nagy, finom steakeket fog enni, valahogy mégis csak elfogadtuk a meghívást és találkoztunk Nikolával az Óváros téren.

Kicsit korábban értünk oda és megcsodáltuk a napfényben úszó épületeket, de amikor már harmadszor trappolt végig a lábamon egy komplett kínai turistacsoport, úgy döntöttünk, hogy idő előtt megpróbálunk beülni az étterembe. A Brasileiro az Óratorony mögötti háztömbben található, simán elmegy mellette az ember, ha nem tudja pontosan, mit keres. Először egy kifejezetten jellegtelen térbe jutottunk, majd miután ellenőrizték a foglalásunkat, egy meredek lépcsőre mutattak, hogy arra kell menni. Poénkodtam is, hogy Nikola a vécében foglalt nekünk asztalt.

A lenti rész már lényegesen hangulatosabb volt: határozottan pinceszerű, boltíves termekkel, a falak súlyos kövekkel kirakva, és diszkrét, a középkori lakomákhoz passzoló volt a világítás  Az asztalhoz vezettek minket, majd Nikola javaslatára nem tököltünk az étlappal, azt mondtuk, az all you can eat menüt kérjük. A pincér üdvözült mosollyal összeszedte az étlapokat és megmutatta, hogy hol van a salátabár.

A salátabár nem feltételül az én terepem volt, de Rozi olyan arcot vágott, mint én, amikor beszabadultam a Lego-kiállítás Star wars részlegébe. Csak pakolt, pakolt lelkesen. Én rettegtem attól, hogy a hívogató salátában egy alattomosan megbúvó rák vagy gyilkos hal ólálkodik, ezért inkább egy füstölt sonkát rágcsáltam gyümölcsökkel. Azt gondoltam, hogy ez nem valami nagy cucc. Nikola mondta, hogy nyugi, az ő tányérján alig volt saláta. Azt mondta, nem pazarolja a kapacitását ilyesmire. Rozinak viszont nagyon bejöttek a herkentyűk, elindult repetázni.

Voltam már néhány ilyen, edd magad halálra étterembem, ott az volt a módi, hogy az ízletesebb falatok pillanat alatt elfogytak, vagy ha grilleztek, hosszú tízperceket várakoztam a sülő halak bűzében, mire végre megkaptam a gumivá sült ételemet, amihez akár fullasztó krumplit, vagy olyan rizst is választhattam, amit csak vésővel lehetett leválasztani a szájpadlásomról. Egy volt a lényeg, a paciensnek kellett felállnia, s megküzdeni a javakért. Ez kölcsönzött valami munkásmozgalmi jelleget a dolognak.

Ebben az étteremben a nagytőkés rendszert honosították meg. A becses kliens üldögél az asztalánál és a pincérek bolyonganak az asztalok között és kezükben újabb és újabb íncsiklandó ételeket kínálnak. Háromféle kasztba lehetett sorolni őket: az egyik mindenféle kagylót, rákot, lazacot kínálgatott egy tálcáról, ahogy ránézett az arcomra, rögtön vágta, hogy nem én leszek, akinél meg kell torpannia. Rozi viszont majdnem elgáncsolta őket és minden körnél rápattant egy-két ez-meg-az a tányérjára. A másik típus, ebből volt a legtöbb, kétszárú nyársat hordozott végig, csirke-, disznó- és rengeteg marhasülttel. Volt a fickónál még egy tojáspucoló kés, amivel simán ki lehetett volna miskárolni egy orrszarvút, és azzal szelt egy-egy csíkot az aktuális húsból, én pedig egy helyes kis csipesszel elkaptam a leesni készülő sistergő húsdarabot és gyengéden a tányéromra helyeztem.

A harmadik kasztot egy fekete, brazil csávó képviselte, aki grillezett egész ananászokat rakott a nyársára, amik olyan finomak volt, hogy majdnem sírni kezdtem, mikor megkóstoltam. Ez volt az oldószer a mérhetetlen mennyiségű hús zabalása közben. Amúgy időnként az asztalunkra tettek egy-egy tálka fűszeres sült krumplit vagy bundázott étkezési banánt szinte láthatatlanul.

És hát a húsok. Fenségesek voltak. Olyan marhasültek voltak, hogy érdemes lenne szobrot állítani nekik, a kedvencünk az ún. picanha volt volt, amit a brazil vágásnak megfelelően a marha hátsó combja és háta közül vágnak ki, és olyan omlós és zamatos, hogy tiltani kéne a fogyasztását, mert függőséget okoz. A csirkék, malacsültek is bármely más étterem fénypontjai lettek volna, de itt csendes megbújtak a középmezőnyben.

Már messze túljutottunk azon a szinten, amikor jól esik. Természetesen Nikola mackósabb termete révén jobban állta a sarat, mint mi. Először én dőltem ki, azt mondtam, még egy falatot kell ennem, itt szörnyet halok. Rozi először komoly elhatározást tett, hogy ő sem eszik többet, mert a kaja agyonnyomja a kisbabát a hasában, de nem tudott ellenállni egy rák kacsintó szemének, és azt azért még betuszkolta. Nikola semmivel nem törődve, még néhány szelet húst megmentett az enyészettől.

Két óra alatt annyit ettünk, mint máskor három nap alatt. Mint egy csapat részeg elefánt csámpáztunk fel a lépcsőn nagy szuszogásokkal kísérve. Rozival keservesen gondolkodtunk, hogy miként éljük túl az estét. Végül úgy döntöttünk, hogy hazasétálunk, hátha közben jobban leszünk. Elbúcsúztunk Nikolától, aki azt mondta, ő egy taxi hátsó ülésén emésztget, és gyalog nekivágtunk a hét villamosmegállónyi útnak.

Gyönyörű prágai esténk volt. A Hrádzsin tükröződött a Moldva vizében, szinte már giccsbehajlóan tökéletes látképet nyújtva. Megálltunk csodálni, és mondtam is Rozinak, hogy időnként el is felejtem, hogy milyen gyönyörű helyen lakom. Ahogy sétáltunk végig a folyóparton, mindenütt piknikező fiatalok, több helyen hajókról ömlött a buli az éjszakába. Egy helyen szabadtéri DJ nyomta a showt-, nagyon jó hangulatot teremtve.

Majdnem fél tizenkettő volt, mire hazaértünk, még mindig nehezen mozogva a jóllakottságtól. Röviddel hazaérkezésünk után, már az ágyban szuszogtunk és megállapítottuk, hogy ne szabad ennyit zabálni. Nem illik, meg egyébként is. De rohadt jó volt, nem vitás. Lesz ismétlés, ha legközelebb Rozi Prágában lesz.

 

0 Tovább

Folytatás

Sokat gondolkodtam, mi legyen ezzel a bloggal. Kiposztoltam egy hírt, hogy befejezem. Aztán arra gondoltam, hogy szeretem ezt a blogot, csak az a kényszer, hogy írni kell riaszt meg. Hogy van elvárás, hogy nem írok, akkor miért nem írok.

Gondoltam rá, hogy elkezdek egy másik blogot. De az se szólna másról, mint rólam meg az életemről többnyire itt Prágában, akkor miért nem folytassam ezt.

Nem ígérem, hogy rendszeresen írok, de ha van kedvem, felrakok ezt-azt. Lehet, hogy lesz. Most egy kicsit bizakodóbb vagyok. Majd meglátjuk.

0 Tovább

A szülői vizit és az utazási fiaskó

Már régóta esedékes volt, de mindig közbejött valami. Ahogy anyukám mondja, hogy a drága mama és papa tiszteletét tegye kicsit fiánál a messze külhonban. Először még tavaly ősszel beszéltünk róla, aztán csúszott és csak csúszott, de végre a múlt hétvégén sikerült nyélbe ütni a dolgot. Sőt nemcsak a szüleim voltak itt, hanem Rozi is. Elmondani nem tudom, hogy mennyire nagy öröm ez nekem: egyrészt nem kellett utaznom a hétvégén, de ez volt a kisebb jó, a nagyobb, hogy az a lakás, amelyben immár két hónapja egyedül ténfergek, megtelt a szeretteimmel. 

Péntek este egy céges partiból már 8-kor leléptem, és elrohantam a tescóba, ahol vettem valami eleséget vacsira. Végül már fél 11-kor megérkezett a kis csapat, iszonyú fáradtan, így némi vacsora után mindenki bedőlt az ágyba.

Másnap reggel az egész hetes esőzés után gyönyörű napsütéses reggelre ébredtünk. Összeszedtük magunkat és kimentünk a közeli termelői piacra. Mintha csak külön rendeltem volna, egy kis rögtönzött sörfesztivál is csalogatta a nagyérdeműt, de a piac is a szokásos kétszerese volt. Mindenütt finom kóstolók, jó zene és hattyúk ringatóztak a Moldván. Egy idő után kettévált a társaság: anyukám és Rozi eltűntek a lekvárok, cserépedények és különleges olajok tengerében, apukám és én kénytelenek voltunk venni egy-egy korsót és mindjárt vagy háromféle sert megkóstolni. Volt az egyik kedvencem is, az U Tri Ruzi, ami egy kicsit mézes világos sör.  Szépen sütött a nap is, miközben ültünk egy padon kortyolva a sert, a naptól olyan piros lett a nyakam, mint a szűz leánynak, mikor kiderül, hogy nem kosztümös filmhez keresnek szereplőket a válogatáson.

A piacról felvonultunk tele minden jóval, többek között egy helyes kosár kis eperrel. 3-ra foglaltam asztalt az U Krokában, ahol némi pihenés után rendben megjelentünk és a teraszon derekasan bezabáltunk. Szokás szerint minden nagyon finom volt és jó volt ismét, és Rozi is velem volt, arról nem is beszélve, hogy végre megmutathattam a szüleimnek azt a helyet, amiről már olyan sokat olvastak, hallottak tőlünk.

Ebéd után felsétáltunk a vysehradi várba, ahol ismét volt néhány sörsátor, de addigra már eleget söröztünk, ezért csak élveztük a hely hangulatát, a szép időt és a csodálatos panorámát, ami a lábunk előtt feküdt. Addigra anyukám már nagyon elfáradt, ezért további attrakciókat nem terveztünk arra a napra, hanem hazamentünk és megnéztük a Király beszédét és egy másik filmet.

Vasárnap reggel a piacon vásárolt holmikból fejedelmi reggelit rittyentettünk és tele hassal felvillamosoztunk a várba. Anyukám szeretett volna bemenni a Szent Vitus katedrálisba, ezért az volt az elsődleges célpontunk. Legnagyobb meglepetésemre a templom semmit sem változott a legutóbbi látogatásom óta, gondoltam, csak pingáltak valami új freskót valahova, de nem.  Ettől függetlenül a templom kívül-belül gyönyörű. Kicsit még csatangoltunk a várban, majd a vár melletti lépcsőkön leereszkedtünk a Kisoldalra, ahol keresni akartunk egy éttermet, mert addigra már meglehetősen éhesek voltunk.

Rozi kiböngészett egy helyet, ahol állítólag a legjobb Pilsner Urquellt mérik, visszakézből pofon vágnám, aki ezt írta, és nagyon finomak a kolbászok. Kiválasztottam a hentes kedvenc fűszeres kolbászát, na nem azt! Erre kihozták ugyanazt a debrecenit, amit a kantinunkban is adnak.  Na mondom, szép. Ráadásul olyan konstellációban voltak elkészítve az asztalok, hogy szegény anyukám, aki addigra már erősen megfáradt a kutyagolásban, alig bírta magát beékelni a pad és az asztal közé.

Az erősen középszerű ebéd után átpréseltük magunkat az egybefüggő massza benyomását keltő Károly-hídon, ahol is 2 ázsiai fiatal arra kért, hogy egy telefonnal készítsek olyan képet, hogy ők éppen felugrásból a levegőben vannak a híd felett. Egy kicsit ugráltattam őket, olyan szépen pattogtak, mint a labda, majd csináltam róluk néhány képet.     

Eddigre már kijártuk magunkból azt a kilométermennyiséget, amit aznapra terveztük, ezért hazafele vettük az irányt, ahol némi pihenő mellett az élet nagy dolgait vesézgettük, a még szombat reggel vásárolt eper és anyukám sütötte sütemény illusztris társaságában.

Hétfőn a szüleim vonattal utaztak vissza. Ennek kapcsán olyan pechsorozat kezdődött, amit csak a legrosszabb zs-kategóriás vígjátékokban láthat az ember. Az alapprobléma még a két héttel ezelőtti vasárnapra datálódik: a MÁV rendszere miatt a jegyet nem lehet otthon nyomtatni, olyanról, hogy kétdimenziós vonalkód, még nem hallottak. Tehát azelőtt, hogy kijöttem volna legutóbb Prágába, szépen kinyomtattam a Keletiben a szüleim jegyét is. A vonaton viszont egy korábban nem felhasznált jegyet raktam be a borítékba és anyuék jegyét – mondván, hogy  az már nem kell - a többi használt jegy mellé raktam.

Azért jellemző a családra, hogy senki nem nézte meg a jegyet. Csak a villamosmegállóban, mikor már indultunk reggel. Na, akkor derült ki, hogy rossz jegy van a borítékban, erre én visszarohantam öltönyben a lakásba, aminek az ajtajában a 2-re várt takarítónő terjedelmeskedett. Mint az őrült forgattam fel mindent, de nem találtam a jegyet, ezért visszarohantam a szüleimhez.  Mondtam nekik, induljunk el, mert már így is késésben vagyunk. Végigrohantuk az utat, közben vonszolva a csomagokat, amikben például apám nyolc üveg söre is benne terpeszkedett.

Hét perccel indulás előtt értünk ki a pályaudvarra. A szüleim elindultak a peron felé, én lerohantam a nemzetközi jegypénztárra, ahol kértem két jegyet, miután előrepofátlankodtam. A jegyeket megkapva elsprinteltem a peronhoz és apukám kezébe nyomtam a jegyet. Természetesen ismét senki nem nézte meg a jegyeket. 1 percre rá, hogy felszálltak, elindult a vonat.

A munkahelyemre tartottam, amikor hívott apám, hogy baj van, mert a mély tehetségű jegypénztáros csak egy személynek adott jegyet. A szüleim nem használnak bankkártyát és csak 5000 Ft kézpénz volt náluk. Na akkor kezdtem érezni, hogy kezd kicsúszni a lábam alól a talaj. Visszarohantam a nemzetközi jegypénztárhoz, ahol torkom szakadtából üvöltöttem a nővel, aki viszont csak annyit mondott, hogy ő csak eladással foglalkozik, a reklamáció másik ablak. Ha még egy szót szól, megütöm.

A reklamációs emberrel megállapítottuk, hogy semmit nem lehet tenni, illetve egyet, hogy leszállnak a következő megállónál, Kulinnál, én valahogy odajutok és veszek nekik egy másik jegyet. Fasza. Közben apám hívott, hogy egy szlovákiai magyar utas segítségével vettek egy jegyet Pozsonyig. Addig eljutnak, a többit meg majd meglátják. Én felhívtam öcsémet, hogy baj van, aki éppen valami nagy rendezvényen ült és nagyon boldog volt, teljesen érthetően, hogy délben le kell lépnie és elhozni a szüleinket Pozsonyból.

A többi már szépen alakult, végül hazajutottak a szüleim. Nem volt egyszerű. Egy nagyon szép hétvége után nem hiányzott ez a viszontagságos út, de legalább lesz miről mesélniük. Meg nekem is.

0 Tovább

A sörfesztivál

Május utolsó két hetében sörfesztivál van Prágában, hirdették már egy jó ideje szerte a városban. Rá kellett, hogy jöjjek, hogy elmúltam már negyven és sosem voltam még sörfesztiválon, ez a gondolat szépen befészkelte magát az agyamba.

Talán emiatt, de lehet, hogy mégsem, mikor megkérdezte Nikola barátom, hogy van-e kedvem legurítani egy-két sört az híres-neves U Flekuban, gondolkodás nélkül igent mondtam. Mint kiderült, 10 percre lakom az U Flekutól, amiről azt érdemes tudni, hogy csak egyfajta kevert sört árulnak, viszont ez volt az egyetlen olyan nem iparosított sör, ami működhetett a szocialista éra alatt. Tartottam tőle, hogy az U Fleku afféle turistamekkává vált Prágában és sajnos jogos volt a félelmem.

A kerthelyiségben sikerült helyet kapnunk, ahol egy csomó ideig nem jött más, csak egy porszívó ügynök habitusú tag, aki minden áron becherovkát akart eladni nekünk egy malomkeréknyi tálcáról. Azt nem kértünk. Sört akartunk, de arra még várnunk kellett, mert rendes pincérből kevés volt. A sör viszont nagyon finom volt. Néztünk valami harapnivalót is, én egy csirkét kértem, annyira száraz volt, hogy egyértelmű szándékosságot véltem felfedezni, hogy igyál még több sört. A sörivásnak az volt a taktikája, hogy időnként összeszedték az üres poharakat, na, akkor lehetett kérni még. Pincér magától soha nem jött oda, illetve a zaklatós becherovkás csávó igen, ő viszont ötpercenként, mindenféle fal dumával, hogy a becherovka majd fényt gyújt az éjszakában.

Szóval vegyes érzelmekkel jöttünk el az U Flekuból, amikor 10-kor bezárt a kerthelyiség, a benti termek annyira tömve voltak, hogy nem is gondoltunk arra, hogy beüljünk az addigra már a világmindenség királyává részegedő német turisták közé. Ezért beültünk még egy közeli sörözőbe, ahol miután kértem egy Gambriust, Nikola közölte, hogy azt csak a buzik isznak, mert nem elég keserű. Én szeretem a Gambrinust, lehet, hogy el kell gondolkoznom a  nemi identitásomon is.

Másnap délután végre megérkezett jött Prágába a régen várt jó idő. Egy kifejezettem szar nap után úgy döntöttem, hogy a nyakamba akasztom a fényképezőgépet és fényképezek néhányat a Facebook oldal számára és élvezem a jó időt. Ahogy sétálgattam a Károly-híd környékén, megint megláttam a sörfesztivál hirdetését, és valahogy automatikusan hívtam Nikolát, hogy van-e kedve. Meg se kellett igazából kérdeznem, csak azt kellett tisztázni, hogy mikor.

A sörfesztivál  Prága észak-nyugati részében, Letnában, a Sparta Praha stadion mellett kapott helyet idén. Kívülről inkább egy egészségügyi kontingensre emlékeztetett a fehér sátrakkal, egyedül néhány igazán béna lufi hirdette, hogy itt bizony 80 féle sört mérnek. 90 korona (1000 forint) volt a belépő, és a derék sörfogyasztó kapott egy műanyag kártyát és arra kellett pénz tölteni. Egy sör egy tolár volt, ami ugyancsak 45 koronába került. Nem bonyolították túl, minden sört ugyanannyiért adtak. Voltak kaják is, amiket szerintem a vietnami piac legmélyéből kapartak össze, annyira csapnivalóak voltak, ezek 2-3 tolárba kerültek.

Gyorsan fel is töltöttünk Nikolával összesen 15 tolárt, és körbenéztünk, hogy mit lehet itt kapni. A nagyobb söröké volt a főstand a színpad mellett, ahol forinthúszas rockzenekarok küzdöttek a névtelenséggel. Eredménytelenül. Az egészről üvöltött a bóvli. Ha már a bóvlinál tartunk, 10 tolárért mindenféle ocsmány emléktárgyat lehetett vásárolni a hivatalos shopban.

Mi szépen átmentünk a kisebb sörgyártók sátrába, és valóban mintegy 100 féle sört mértek, természetesen egy-egy gyártó 2-3 fajta sert is kihozott, de így is vagy 40 gyártó volt jelen.

Talán a negyedüket ismertem, de Nikola se ismerte a felét se. Ettől egy kicsit megnyugodtam. Először egy 18 szárazanyag-tartalmú nehéztüzérségű Gyémánt nevű sörrel nyitottunk. A sör kicsit édeskés volt, de annyi alkohol volt benne, hogy már ezt az egy sört is megéreztünk. Én még ittam három félét, de igazán egyik sem volt kiemelkedő, de érdekes volt megízlelni a teljesen eltérő ízű, azonos típusú söröket. Nikola legalább hatot gurított, és mindig másik fajtát kértünk (ez elsőt kivéve), így jó sok félét megkóstoltam.

Az est hangulatán nagyban javított, hogy éppen tartott a jéghoki VB, és azon az estén Csehország játszott Franciaországgal. Olyan hangulat volt, mintha mi is Minszkben lettünk volna, egy-egy cseh gólnál azt hittem, ránk szakad a sátor, az emberek korsóval a kezükben táncoltak. Főleg, mikor Csehország az utolsó pillanatban lőtt góllal nyerte meg a meccset, akkor szabadult el a pokol. Mindenki üvöltött, csapkodták a korsókat az asztalhoz, azt hittem a föld is megnyílik.

Ahogy vége lett a meccsnek, az erősen lealjasult emberek elkezdtek hazafele szállingózni, 11-re talán már csak a negyedük maradt. Azoknak egy része már nem volt járóképes. Főleg mikor fokozatosan zárták le a standokat, indult el a maradék nagyobb tömeg, így az utolsó két tolárunkat nem tudtuk már levásárolni.

Gondolkodtunk azon, hogy taxival menjünk-e haza, de 15 perc várakozást mondtak, úgyhogy inkább elmentünk tömegközlekedéssel. A prágai esti tömegközlekedést jellemzi, hogy bár kétszer át kellett szállnom, de így is hazaértem kevesebb, mint fél óra alatt.

Na ilyen volt az első sörfesztiválom és látogatásom az U Flekuba. A sörfesztivál még hónap végéig tart, nem késő felkerekedni.

0 Tovább

Változások és költözködés

Az isztambuli utunk óta nem volt lehetőségem írni. Ennek egyik fő oka talán a lustaságom, a másik pedig az, hogy kicsit terheltek voltak a napjaim mostanában mindenfélével és két estét Bécsben is töltöttem. A maradék két prágai napon este fél nyolc előtt nem tudtam szabadulni az irodából.

Hétfőn, miután több mint egy hete nem voltam bent, levelek sokasága fogadott. Május elsejétől formálisan három céggel is van munkaszerződésem, érdeklődve néztem, hogy a céges névjegyzékben három párhuzamos e-mail címen is létezem, minő skizofrénia, és ebből a háromból csupán egybe tudok belépni. Írtam egy levelet a helpdesknek, hogy szeretném minden levelemet egy postafiókban megkapni, aminek eredményeképpen olyan faszományosan megcsinálták a levelezést, hogy keddtől kezdve egy árva levelet sem kaptam. Aminek részben örültem - kevesebb nyűg - de azért sejtettem, hogy meglesz ennek a böjtje. A levelezésemet hosszas eszmecsere után végül csütörtökre sikerült megjavítani, azóta ömlenek a mailek mindhárom címre.

Az egyik levélhalmot a vállalati folyamatokból származó feladatok alkotják. Az egyik vállalatban (tévesen) a vezérigazgatóval egy szintre sikerült beállítaniuk a céges hierarchiában, ezért az összes halott ügy, meg legfelsőbb szintű jóváhagyás beesett hozzám. Természetesen minden csehül. Először csak kapkodtam a fejemet, aztán meg dühöngtem, mert napi 40-50, számomra érthetetlen valami tódul az arcomba, persze a levelekben található hivatkozásra kattintva, „az ön nem jogosult a rendszer használatára” üzenetet kapom. Szóval olajozottan indul a váltás.

Nem csak virtuálisan, hanem a valóságban is el kellett költöznöm a helyemről. Pedig már egészen megszoktam a kis irodánkat, a kollégákkal együtt. Miután május 1-től már közvetlenül hozzám tartozik 11 kolléga, azt tartottam célszerűnek, hogy együtt üljek velük, hogy meglegyen a közvetlen légkör és megértsem a biztosító időnként kifejezetten túlbürökratizált folyamatát, értelmetlenségét.

Szerdán sikerült találnom egy lyukas órát, amikor, magad uram, ha szolgád nincsen alapon, bepakoltam két kisebb dobozba a felhalmozódott és azóta minden bizonnyal már teljesen elértéktelenedett dokumentációmat. Öltönyben behasaltam az asztal alá és a pokolban való örökös dreherivásra kárhoztattam mindazon cseh kollégákat, akik a kábelrögzítési koncepciót kitalálták. A kábelek nem egy fix kábelsínben csücsülnek, hanem egy olyan hajlékony rendszerben, ami egy kicsit egy gerincoszlopra hajaz, és egyenként kell a csigolyákat kinyitni-bezárni, hogy öt centi kábelt lefejthessünk.

Az új - ismét csak átmeneti - asztalom, egy 20 fős irodában leledzik. A biztosítói irodaház 10 évvel ezelőtti tervezői igen szűkmarkúan osztották a vezetői irodákat. Ígéret van, hogy kapok, de egyelőre még nem tudják, hogy hol. Az elején nem is baj ez, mert legalább egy kicsit jobban megismerem a közvetlen kollégáimat. Viszont az asztallap alatt végigfut egy acél merevítőcső, amit már első nap sikerült teljes erővel háromszor letérdelnem, ami olyan szólt, hogy a sor végéből kihajoltak a kollégák, hogy mi történt.

Kénytelen voltam venni egy kis Nespresso gépet is, mert amit kiénekeltem tavaly karácsonykor a főnökömből, azt ott kellett hagynunk, mert Jana kolléganőnk vérbosszút esküdött, hogy lemészárolja, aki hozzáér a szent kávégépéhez, amit szerinte George Clooney a saját kezével szerelt össze. Bevallom, féltettem az életemet, inkább vettem egy kisebbet, ami az enyém. Szépen ott figyel majd az asztal végében, és iszom a finom kávét.

Itt az irodában van kávé, de annak olyan íze van, hogy sírok, amikor innom kell belőle. Nemrég elhívott az egyik társosztály vezetője, és hogy mutassa, hogy mennyire szeretne velem jóban lenni -  az informatikára van utalva teljesen – elővette a meisseni porcelánkészletet és töltött egy keveset a kitűnő filteres kávégépükből, amilyet utoljára még a 80-as évek közepén láttam az NSZK-ban, szerintem ő is a Quelle katalógusból rendelte. Az íze is olyan volt, mintha abból az időből maradt volna még egy kis zacc és azt öntötte volna fel vízzel. Először, mikor megláttam, hogy mi készül, azt mondtam, hogy inkább nem kérek, de éereztem, ez nagyon rossz válasz. Ha a nemi indentitását firtattam volna, akkor sem vágott volna helytelenítőbb arcot. Így lenyomtam a kávét, most is megborzongok, ha rágondolok.

Lassan hozzászokom ahhoz, hogy semmihez ne szokjak hozzá, mert minden extra sebességgel változik körülettem.  Úgy döntöttem, a kávégépem a kis sziget a változások viharos tengerében. Megbízható, finom kávé, mert ennyi jár nekem.

0 Tovább

Isztambul – 4. nap - Lezárás, lehúzás és macskák

Hihetetlen gyorsan elrepült ez a négy nap, ahogy a buszon zötykölődtünk a reptér felé, ez szaladt át az agyamon. Egy ilyen városra minimum egy hét szükséges. De arra jó volt, hogy egy kicsit megmerítkezzünk és tervezzünk valamikorra egy visszatérését.

Az utolsó nap délelőttjén volt még egy kis időnk. Miután sikerült Roziba életet öntenem, egy programot néztünk ki magunknak, azaz Rozi mondta, hogy olvasott egy cukrászdáról, amit mindenképpen szeretne kipróbálni, tehát az az úti cél. Szépen kikerestem a Google Maps-en a helyet, de a program most frissített (mert mikor frissítsen a nyomorult) és nem sokban, de változott a felülete, nem teljesen úgy működött a navigáció szerintem, mint előtte való héten.

Miután internet nem volt útközben, próbáltam a képernyőn tartani a térképet és úgy navigálni. Próbáltam keresni, hogy hol vagyunk pontosan, de ennek eredményeképpen eltűnt a cél. Azt hittem, elsírom magam. Rozi persze pikírt megjegyzésekkel tette még vidámabbá a helyzetet. Így térkép nélkül, a cukrászda nevének (Saray Muhallebicisi) ismeretében vágtunk neki. Nagyon néztük a cukrászdákat, de természetesen sikerült elmenni mellette. Már majdnem a következő metrómegállónál voltunk, mikor megkérdeztünk valakit, természetesen jócskán túljöttünk rajta.

Visszafele mentünk majd egy kilométert, ami azért volt vicces, mert a rendelkezésre álló két óránkból már elment háromnegyed. ASaray Muhallebicisi cukrászda ott volt a sétálóutca elején, eddig legalább háromszor eljöttünk mellette és úgy sem vettük észre.  Az mondjuk nem volt túl jó előjel, hogy a könyvesboltos csaj, akit megkérdeztünk, eléggé lehúzta. Szerintem a hely tipikus példája a turistacsapdáknak. Eleve minden drágább, mint bármelyik cukiban, ahol eddig voltunk. Ez még általában nem lenne gond, ha minőség is párosulna hozzá.

Például Rozinak nem kértünk semmit inni, erre a pincér kihozott egy palackos vizet. Mondtuk, hogy nem kérjük, erre ő otthagyja, hátha megisszuk. És tényleg nem vitte vissza. Természetesen a számlát a vízzel együtt állította ki, de annyiban mondjuk korrekt volt, hogy mikor jeleztük, hogy nem ittuk meg, a vizet levonta. Ráadásul annyit fizettünk, mint előző este a vacsoráért, és az édességek alig bukkantak ki a középszerűségből. Ezt a helyet senkinek nem ajánlom.

Szedtük a lábunkat vissza a szállodába, mert már nem maradt túl sok időnk. Útközben láttunk egy cipőpucolót, aki elejtette a keféjét, előzékenyen felvettük és visszaadtuk neki. Nagyon megköszönte, és mondta, jöjjünk, megpucolja a cipőnket. Rozi kapacitált, hogy hálából van ez, fogadjuk csak szépen el. Megpucolta az enyémet, Rozi tegnap vett új sportcipőjét is, azt mondjuk nem tudom, minek. Gondoltam adok neki 5 lírát (600 forintot), mégis csak kaptam valamit. Az egész művelet kevesebb volt, mint öt perc. Erre mondta a fickó, hogy 20 líra (2200 forint) az ár. Basszus nem lehetünk ennyire balekok, végül 18 lírára (2000 forint) lealkudtuk, ezért kaptunk egy kapkodós, 5 perces szolgáltatást. Majd szétvetett a méreg. Isztambul tele van cipőpucolóval, mi is megkaptuk a tanácsot, mindig előre alkudj az árról, utána már nehéz, én is ezt javaslom, még akkor is, ha ilyen furcsán kezdődik a dolog.

Szépen elértük a közvetlen reptéri transzferbuszt, ami olcsóbb volt, mint a cipőpucolásunk, és elég korán kiértünk a reptérre. Szerintem az isztambuli reptéren egy mordályt is fel tudnék vinni a repülőgépre, olyan nemtörődöm az egész ellenőrzés. A repülő pont olyan szűk volt, mint idefele, de valahogy most gyorsabban repült az idő. Jó volt megérkezni Budapestre.

Ha egy kicsit visszaemlékszem, mik voltak azok az emlékek, amiket megőrzök Isztambulból, akkor azok ezek:

Először is a macskák, amik mindenhol ott vannak. Békések és nem félnek az embertől, mert nem bántja őket senki. Kutyák is vannak, azok is simán bóklásznak bármerre és nagy barátságosak, de minden 100 macskára jut egy kutya. A macskák keskenyebb fejűek, mint az itthoni cirmosok és hihetetlen színvariációkban bukkannak fel a legváratlanabb helyeken.

A teázás. Bárhol is voltunk, mindig mindenki teázott. Kis, speciális formájú pohárból isznak fekete teát. Ahol vannak árusok (és mindenhol vannak), a teázók pincérei kis, régi karos mérlegszerű fém tálcán viszik a népeknek a teát. A tea kellemes, aromás fekete tea. Nekem bejött, Rozinak nem.

És a Boszporusz szoros, talán az a legszebb az egész városban, ahogy ül az ember a kompon, nem tud betelni a látvánnyal, és az élmény körkörös, mindenütt van valami szép, vagy érdekes, ami odavonzza az ember tekintetét.

Viszont, ha valaki valamennyire is rendszerezett ember, mint én, az elején nem érti, hogy működhet ez a város, de működik. Rozi az elején azt mondta, hogy úgy morgok, mint egy svájci nyugdíjas, aki folyamatosan Svájchoz hasonlítja ezt az várost, országot. Ez nem így van, de a szervezettség ilyetén hiánya nekem néha már sok volt.

Mindent egybevéve pozitív élményekkel jöttem vissza Isztambulból, ami egy szép és érdekes város, de már nem Európa. És ezt el kell fogadnia annak, aki odautazik.

0 Tovább

Isztambul – 3. nap - Zabálni mindhalálig

A tegnap esti zabalástól és mászkálástól igen meggyötörten ébredtem. Leszaladtam a sarki boltba, ahol vettem ezt-azt, többek között némi reggelit. A boltos csak törökül beszélt, én meg megpróbáltam néhány nyelvet, ő visszakérdezett, hogy esetleg török? Itt nem folytattuk, elmutogatta hogy mennyi, én fizettem. Miután ma nem esett, kicsit hamarabb tudtunk elindulni.

11-kor már futottunk a komp után, ami átvitt minket Kadiköybe. A komp pont annyiba kerül, mint a metró vagy a villamos, de másik típusú zseton kell hozzá. Szerencsére egy jó ember nem engedte elmenni a hajót, amíg nem vettünk másik zsetont. Egyébként szinte mindenütt jellemző ez a számunkra ismeretlen előzékenység, barátságosság. A komp egy sima hajó, ami menetrendszerűen közlekedik a Boszporuszon keresztül-kasul. Az út igen rövid, talán 15 perc. Ezért már az első pillanatban megjelenik egy idősebb bácsi, kezében egy hatalmas tálcát egyensúlyozva, és mindenkinek kávét, teát, esetleg narancslevet akar eladni. Aztán jött egy másik bácsi, majd egy  harmonikás kislány, mintha valami török képes mesekönyvet néztünk volna. 

Csodálatos kilátás volt a hajóról a tegnap megnézett mecsetekre és a tengerszoroson átívelő hidakra. Csak üldögéltünk és azt sajnáltuk, hogy egy picit nincsen jobb idő, mert erősen lógott az eső lába. Mikor kikötöttünk és Rozi megkérdezte, hogy hova is megyünk, akkor döbbentem rá, hogy nem néztem meg. Mondtam menjünk, majd csak kilyukadunk valahol. Kicsit kérdezősködtünk és találtunk egy bazárt. Ezt egymásba nyíló utcák alkották, nem túl nagy területen, sok árussal és étteremmel, kávézóval. Azt olvastuk, hogy ez a rész, ami már Ázsia, hangulatában is eltér az európai oldaltól. Mi is éreztünk, hogy valahogy nagyobb a nyüzsi és a káosz, de azért akkora kontrasztot nem találtunk.

A piacot nagyon élveztük, mindenhol gyümölcsök, fűszerek és halas pultok. Vettünk is egy fél kiló epret, de még elég éretlenke volt.  Beültünk egy kávézóba, ahol nagyon hagyományos módszerrel és külsőségekkel főzték a kávét, és végre ittam egy nagyon finom török kávét. Megkóstoltam mellé azt a teát, amit úton-útfélen kortyolgatnak az atyafiak és az is nagyon ízlett. Azon beszélgettünk Rozival, hogy mi tévők legyünk. Az volt az eredeti terv, hogy bazározunk, de innen a városrész bazárja messzebb van, mint a Nagy bazár az Aranyszarv öbölben, így hirtelen ötlettől vezérelve már ismét a kompon ültünk és tartottunk a Nagy bazár felé.

Visszafele kibukkant a nap, ami sokkal barátságosabbra festette a vidéket és a parton sorakozó régi házakat. Sikerült elnéznem a hajót, ezért nem Eminönüben, hanem Karaköyben kötöttünk ki, de szerencsére innen is ugyanaz a villamos vitt fel a piacra, mint a Boszporusz másik partján. Néhány megálló után belevetettük magunkat a Nagy bazár labirintusába.

A Nagy bazár egy fedett, hatalmas utcákkal összekötött vásárcsarnok. Mi nem töltöttünk el többet, mint másfél órát, de azt gondolom, jó ha a töredékét láttuk. Szerintem csak aranyárusból van több, mint 100. Miután nem bőrkabát-arany-farmer-lacoste póló beszerző úton voltunk, ezért némi fűszert vettünk, részben ajándékba. Egyébként, ha azt gondoljuk, hogy a kínai piacainkon rengeteg szart árulnak, akkor úgy vélem, nem alkottunk még fogalmat az igazi gagyiról, ami itt utcákat tölt meg. Mondjuk egy utcányi alsónemű bolt, szuper minőség, alacsony ár. Vagy mondjuk 30 csadorbolt egymás mellett, több száz fejkendőbolt. Azon tanakodtunk Rozival, hogy miként képes ennyi boltot eltartani ez a bazár. A válasz valószínűleg a rengeteg turista és a 17 millió isztambuli lakos. Elég nagy potenciál.

A végégre már elég nyűgösek lettünk, mert rohadtul nem találtuk az utat kifelé, csak újabb és újabb utcák következtek, mondjuk a messze földön híres török csúcs-elektronikai  berendezésekkel. Éhesek és fáradtak voltunk, ezért az egyik kebabosnál azt mondtuk: lesz, ami lesz beülünk, pedig cseppet sem volt bizalomgerjesztő.

A tulaj az fajta ember volt, aki szerintem aludni is futva alszik, egyszerűen úgy száguldozott fel-alá a lépcsőn, hogy beleszédültünk.  Elég kevés bizodalommal rendeltünk, de amit kihoztak, az fenséges volt. Én egy húsrudacskát kértem, Rozi bevállalósabb volt: padlizsános, húspogácsákat rendelt. Mindkettő minden várakozásunkat felülmúlóan finom volt. Desszertnek rendeltünk egy künefét, ami egy sajt alapú édesség pisztáciával. Na ez egyenesen fenséges volt. Nagyon elégedetten kerestük a kiutat a bazár-labirintusból, amit végül a GPS-em segítségével tudtuk megvalósítani. Addigra már csömörünk volt a folytonos invitálásból, és zoknit sem akartunk venni. Arra rájöttünk, hogy miért akarnak rengeteg helyen eladni a turistáknak zokni, mert a derék török férfiak nagy része nem hord zoknit. Legalábbis mi így láttuk. Biztos van, aki hord, de nem mindenki. Ott van a több hegynyi zokni, valakinek el kell adni.

Először azt gondoltuk, hogy megnéznénk a földalatti ciszternát, az Yerebatan Sarayit, ami nagyon híres, de sikerült rossz villamosra szállnunk és mondtam, inkább kukkantsunk körbe Tophane városrészbe, amiről ismét csak nagyon jókat olvastunk. A villamosról leszállva egy elég érdekes környéken találtuk magunkat, ráadásul rossz irányba indultunk el. Nem hiába: a gondos tervezés mindig elnyeri jutalmát. Egyre furcsább környéken sétáltunk, mikor találtunk egy puccos helyet, ahol ittunk egy kávét. Itt volt szerencsére ingyen wi-fi és megtudtam nézni, hogy pont a másik irányba kellett volna mennünk.

Szépen visszatrappoltunk az úton, közben, hogy még jobb legyen a kedvünk, elkezdett fújni  a szél és esni az eső. Ahogy kapaszkodtunk fel a hegyre, egyre pofásabb lett az utcakép, bárok, éttermek és lakberendezési boltok következtek egymás után. A környék régen olasz negyed volt és ez látszik az épületeken, amik akár valamelyik olasz városban is lehetnének.   

Az utcácska végül abba a bevásárló utcába torkollott, ahol tegnap este sétáltunk. Beültünk arra a helyre, a Madóba, ahol tegnap azt a nagyon finom fagyit ettük.  Mind a ketten direkt valami nagyon török édességet választottunk, Rozi egy tejberizst, én valami pisztáciás cuccot, ami pont úgy nézett ki, amikor kihozták, mint egy zöld levélen élő majom kakija. Mindkét édesség eszméletlen finom volt.

Kicsit még csámborogtunk a sétálóutcán, majd visszamentünk oda, ahol tegnap este vacsoráztunk, mert annyira bejött az a hely. Hasonló dolgokat ettünk, de más ízeket próbáltunk ma ki. Nem csalatkoztunk az étteremben, ma is szuper volt, ráadásul sokkal kevesebben is voltak, azért flottabbul ment minden.

Hazafelé még vettünk egy-két vásárfiát ajándék gyanánt, majd az egyre jobban lehűlő Takszim téren keresztül hazafele siettünk.  Most, hogy végiggondolom, mennyi mindent összeettünk kiráz a hideg. Sebaj majd holnaptól jöhet újra a diéta, mert sajnos letelt ez a pár nap, amit itt töltünk. Holnap még majd olvashat, aki szeretne egy újabb  posztot az utolsó napunkról a városban, amit mára már nagyon megszerettem.        

0 Tovább

Isztambul – 2. nap - A mecsetek

Ez a nap se indult jól. Amikor reggel felébredtem, valami furcsa kopogó zaj volt az ablakon. És igen, ez eső dobolta egyhangú ritmusát. Megnéztem az időjárás előrejelzést, ami kora délutánra mondott egy kis csak felhős időt, eső nélkül. Ezért nem kapkodtuk el az indulást. 11-re már az eső is alábbhagyott, tehát nekivágtunk. Én szépen kinéztem az interneten egy buszt, amivel Sultanahmedbe tudunk menni, mert ott van a két híres mecset, a Kék mecset és a Hagia Sofia.  Szépen fel is öltöztem: hosszú ujjú póló, pulcsi és kabát. Ahogy mintegy 500 méternyire kerültünk az apartmantól, kisütött a nap és rohadt meleg lett. Innentől kezdve cipelhettem végig a kabátomat.

Természetesen az interneten kinézett busz nem volt sehol. A buszos közlekedést öcsém javasolta, mert így legalább útközben látjuk a környéket. Néhány járókelő megkérdezése után úgy döntöttünk, mégis metróval megyünk, mert az biztosabb. Visszasétáltunk a Takszim térre és felszálltunk a vezető nélküli fogaskerekű jószágra ami Takszim és Kabatas között közlekedett. Ahhoz, hogy közlekedni lehessen az isztambuli járműveken, vagy egy plasztik kártyát kell kiváltani, vagy műanyag játékzseton-szerű holmit kell az automatákból kinyerni. Minden átszállás egy zseton. Egy zseton 3 líra, azaz kb. 350 forint. Leszálltunk a fogaskerekűről és itt ért a második meglepetés, mert a mecsetekhez menő metró igazából villamos volt.

Sebaj, gondoltam, legalább látjuk, merre megyünk. De nem úgy volt az, mert a villamost ellepték a reklámok és az emberek, ezért semmit nem láttunk ki belőle. Annyit sikerült kivenni, hogy egy hídon megyünk át, majd megérkeztünk a célállomásra. A téren leszállva rögtön megpillantottuk a Kék mecsetet. Ahogy elindultunk felé, már hét ágra sütött a nap és volt vagy 22-23 fok, én nálam meg három réteg ruha. Köszönöm szépen időjárás-előrejelzés. Már egészen közel voltunk, amikor irtózatos hangerővel megszólalt a müezzin mindkét mecsetből, szinte versenyt ordítva egymással, amit csak fűszerezett mögöttünk a folyamatosan dudáló autók hangja. Teljes káosz.

Itt mindenki dudál, nem azért mert valami baj van, hanem mert jól esik, mert esetleg figyelmeztet. Sok helyen nincsen járda, ezért az emberek az úttesten mennek, az autó (vagy ahogy itt mondják oto) meg dudál folyamatosan, hogy jön. Itt hallottam először olyat, hogy a villamos is tud dudálni, és dudál is serényen. A nagy káoszból bemenekültünk egy cukrászdába, ahol epres sütit és török kévét ittunk. A török kávé nekem nem jött be: olyan íze és állaga volt, mint amikor otthon elromlott a kotyogós kávéfőzőnk is átnyomta a zaccot a szűrőn. Minden korty után pofákat vágtam, amitől Rozi fetrengett a röhögéstől.

A Kék mecset jelenleg is működő imaház, ezért amikor először mentünk, be sem engedtek. Semmi gond, addig megnézzük a Hagia Sofiát. A két mecset között egy hatalmas tér helyezkedik el, ami tömve van mindenféle árussal, akiket elég nehéz levakarni. A Hagia Sofia jelenleg múzeum, ezért bármikor látogatható némi sorban állás és fejenként 30 líra leszurkolása után. A napon sorban állni nem vidám dolog, de bőven kárpótolt a mecset.

A Hagia Szofiát eredetileg görögkeleti templomnak szentelték fel és hosszú ideig a világ legnagyobb keresztény temploma volt. A török megszállás után ezt a templomot is mecsetté alakították át, de megmaradt egy csomó eredeti, keresztény mozaik. Jelenleg is komoly vita folyik, mert mind a muszlimok, mind a görögkeleti egyház magának követeli az építményt. De jelenleg múzeum marad.

Amennyire robusztus, már-már erődszerű kívülről, annyira légies és impozáns belülről. A mecset egy részét éppen felújítják, ezért egy része nem látogatható, de még így is páratlan élmény. Felmentünk a karzatra is, ahonnan régen maga a török császár, meg lehet, hogy a kis kakas is nézte a ceremóniákat. Az egyik ablakból csodálatos kilátás esett a császári fürdők tetején keresztül  a Kék mecsetre. Vagy egy órát bolyongtunk, mire elhagytuk ezt a különleges légkörű helyet.

Visszasétáltunk a Kék mecsethez, ami ismét fogadott turistákat. Végigálltunk egy jó félórás sort, mire bejutottunk. A Kék mecset valamivel kisebb, mint testvére a tér másik felén, de azért ez is hatalmas. Amíg a másikban valahol érezhető valami európai szellem, ez itt teljesen török. Hivatalos neve Ahmed szultán mecsete. A névadó I. Ahmed 1616-ben emeltette, és célja nem volt kisebb, mint Törökország első számú imahelyét megépíteni. Ez a mecset is óriási és ez aktív imahelyként működik jelenleg is. Legalább egy kicsit megismerkedtünk az iszlám vallási szokásaival, amit egyébként elmélyeszthettünk volna, a világos neon fénnyel kivilágított iszlám vallási centrumban. Ezzel a páratlan lehetőséggel nem éltünk.

Rozi egy kicsit megütközött azon, hogy 2014-ben is a nők kis spanyol falak mögött imádkoznak, míg a férfiak 2000 négyzetméteren. Ahány vallás, annyi szokás. Miután mindenki mezítláb volt, enyhe lábszag lengedezett a mecsetben. Nekem a Hagia Szofia jobban tetszett.

A mecset végiglátogatása után már nagyon fáradtak voltunk. Rozi egy utcai árustól cseresznyét akart venni, aki először valami apró almaszerű gyümölcsöt akart eladni nekünk. Azt megkóstoltuk, de nem volt finom.Olyan íze volt, mint egy éretlen cseresznyének. Az árus azt mondta, hogy 10 líra egy tálca cseresznye, mi meg megvettük. Utólag számoltuk ki, hogy 1100 forintért vettünk 10 deka, ráadásul rohadt cseresznyét. Törökországban vagyunk, itt alkudozni kell. Nem véletlen, hogy vásárlás után a fickó olyan boldog lett, hogy dalolni kezdett virágos jó kedvében.

Gondoltuk, hazafele majd eszünk valamit az egyetemi negyedben, de annyira éhesek voltunk és a kikötőt is meg akartuk nézni, hogy előbb leszálltunk a villamosról és kerestünk egy éttermet. Ami erősen közepes volt, és a pincérnőnek sehogy se sikerült kihozni, amit rendeltünk és itt találkoztunk először kifejezetten unott, nem kedves pincérrel. De legalább kaja volt és ültünk egy keveset. Annyira elfáradtunk, hogy úgy döntöttünk, pihenünk otthon egy kicsit és úgy megyünk el vacsorázni.

Így némi pihenés után megcéloztuk a Takszim térről nyíló sétálóutcát, ami tömve volt emberrel. Rozi kiélte egy kicsit konzumidiotizmusát, majd elvegyültünk a tömegben. Voltak mindenféle zenészek, olyan hangszerekkel, amiknek a nevét sem tudom. Volt egy körbe-körbe menő, összekapaszkodós tánccsoport, ahova némi apró után be lehetett kapcsolódni. Nagyon jó hangulatot teremtettek. mindenütt sült a kebab és tengernyi édesség illatát vitte a szél. Végül az egyik mellékutcában beültünk Marko Pasa éttermébe.

A kirakatban egy megtermett asszonyság török kenyeret, gözlemét nyújtott és sütött számtalan töltelékkel. Rendeltünk is egy sajtos-húsosat, meg egy nagy mezze tálat, amin 5 féle krém volt és sült paprika, meg padlizsán. Rozi hozzá erjesztett tarlórépalét ivott. Khm. Én maradtam a frissen csavart narancsnál. Minden nagyon finom volt. Haza fele elnyaltunk még egy fagyit (Rozi rajongott a citrom fagyiért) és Rozinak sürgősen meg kellett innia egy nagy pohár frissen préselt gránátalma levet.

Az első napi rossz emlékek mára már emlékké halványultak, mert ez egy nagyon jó kis nap volt. Már előre várom, mit tartogat holnap a bazár.

    

2 Tovább

Isztambul – 1. nap - A nehéz kezdet

Ma reggel negyed hét körül már kidobott az ágy. Még gyorsan összecsomagoltam amit még kellett, utánanéztem a neten, aminek még utána akartam nézni, aztán nyolc körül keltegettem Rozit, aki elég nehezen ébredt, de aztán némi kézitusa után végül elindultunk 9 körül a reptérre. A kocsit leadtuk Rozi anyukájánál, aki volt olyan kedves és kivitt bennünket a reptérre.

A reptéren elég gyorsan átjutottunk a biztonsági ellenőrzésen, majd Rozi sürgős késztetést érzett, hogy megnézzen mindenféle illatszert és kozmetikumot, ezért a beszállókártya szerint már késve érkeztünk a kapuhoz. Természetesen még sorba kellett állnunk vagy fél órát, mire beszállhattunk, de ez már csak így szokott lenni a fapados gépeken. Szerencsénk volt, mert volt még két hely egymás mellé. Ha a kis gépeken panaszkodtam a hely nagyságára, akkor mindent visszaszívok. Az első kísérletre nem sikerült beülnöm a középső helyemre, csak másodszorra. Innentől kezdve pont olyan érzésem volt, mintha kalodában ültem volna végig a bő másfél órát.

Az isztambuli reptér szép is meg modern is, de vagy 35 kilométerre van a várostól. Már jó előre kinéztem, hogy milyen metróval megyünk majd, ami rajta is volt a repülőtér honlapján. Megörültem neki, hogy milyen egyszerűen bejutunk. Miután nem láttam kiírva sehol, megkérdeztem. Az információs hölgy bamba arccal közölte, hogy ide nem jár metró. Fasza, akkor váltás. Keressünk egy buszt, mert a taxi 15 rongy körül van, ahhoz meg nem volt kedvem. Találtunk végül egy buszt, ami bevitt minket a Taksim térre.

A Taksim tér onnan nevezetes, hogy itt voltak tavaly a zavargások, pont május elsején, és tegnapelőtt is lőttek néhányat, csak azért, hogy általános maradjon a jókedv. A busz jó 40 percet jött, mire a térre ért. Eközben láthattam, hogy Isztambul hogy fejlődik és épül. Szinte mindenhol házak nőnek ki a földből, de mellette ott vannak a korábbi, befejezetlen építkezések csontvázai is, zavarbaejtő kavalkádot adva egymás mellett. Aztán mikor átmentünk a Boszporusz felett az európai oldalra, már megváltozott egy kicsit a látkép, még nagyobb lett az összevisszaság. Háromnegyed négyre értünk a Taksim térre.

Ha volt is valami tegnapelőtt, ennek mára már semmi nyoma nem volt. A hatalmas tér tömve volt emberekkel. A teret egy hatalmas park és mindenféle üzletek, éttermek és kávézók kerítik be, számtalan finom illat kering mindenfelé.

Volt egy hevenyészett térképünk, de inkább vettünk egy másikat, ám sajnos ez sem segített rajtunk. Most már így utólag tudom, hogy 5 percre lakunk a tértől, de ez elsőre nagyon nem tűnt ennyire egyszerűnek. Több embert is megkérdeztünk a téren, de láthatóan senki nem tudta, hol van a hotelünk. Mindenki nagyon segítőkész volt, csak éppen senki nem tudta, hol van, ennek ellenére mondott valamit. Mi pedig követtük. Háromszor megkerülve a teret. Már kezdtem nagyon befeszülni. Internet nincs, az utcákon nincsen utcanévtábla és két utcával arrébb se ismeri senki az utcát, amit keresel. Végül odamentünk egy taxihoz.

A taxis először nem akart minket elvinni, mondván ő nem fog menni 400 métert, aztán nagy nehezen rávettem. Menet közben derült ki, hogy fogalma sincsen róla, hova megyünk. Telefonálgatott közben, de láthatóan senki nem tudott neki segíteni. Addigra már dögfáradt, éhes és szomjas voltam és már eléggé kellett pisilnem. A taxisunk stratégiája az volt, hogy behajtott egy utcába, ott megkérdezett valakit, aki karattyolt neki valamit, mire a szűk egysávos meredek utcán elkezdett tolatni. Végül az egyik sarkon megkérdezett egy éttermes pasit, aki mondta, hogy már két másik vendég is itt van, és ők a szálló emberét várják.

Mint kiderült, egy magyar pár. Nekik azt mondták, 5 perc és jönnek. Ehhez képest még meg is tudtam ebédelni, mert addigra már majdnem 6 óra volt, mire odaért a srác, akit küldtek a szállodából. Természetesen volt egy kis kavarás a szobával, mert a srác semmit nem beszélt angolul, a telefonon felhívott recepciós pedig nem beszélt elég jól, hogy megértse, hogy a másik magyar párral csak most találkoztunk és nem akarunk egy apartmanban aludni velük. Mert hogy ez egy apartmanház volt, aminek a recepciója nem is tudtuk hol van, mert annak a címét nem kaptuk meg. 

Fogalmam sincs, hogy van elképzelve a működés, se a recepció címe, se a telefonszáma nincsen megadva. Biztos füstjeleket kell eregetni és úgy tudják, hogy vendég jött, nem tudom.

Szerencsére a magyar pár nagyon kedves volt és megengedte, hogy nálunk potyázzunk addig, amíg nem jöttek a mi kulcsunkkal. Az apartman meglepetésünkre egészen kellemes volt. De addigra már majdnem hetet mutatott az óra. Rozi kinézett egy éttermet és mindenféle eszközökkel felszerelkezve nekiindultunk.

Másfél kilométerre a Cihangir negyedben volt az étterem, a neve Datli Maya. A negyed Isztambul egyik legjobb része, éttermek és mindenféle boltok sokasága, igen kellemes összhangban. Az étteremben kiderült, hogy várni kell, mert nincsen hely. Hát vártunk vagy fél órát. A hely egy régi háromszintes házban volt, alul a kemence és a pénztár, az első emeleten a konyha és a legfelső emeleten egy terem, amiben maximum 15 ember fért be. Kevés és egyszerű étel volt, de finom és különleges, szerintem direkt nagyon egyszerű designnal. Ettünk lahmacunt (ami egy pizza jelegű étel), két féle mezzét (török előétel) és egy olyan ételt, ami olyan volt, mint a töltött paprika tölteléke. Jól telezabáltuk magunk és levonszoltuk magunkat a lépcsőn fizetni. Egy török líra kb. 110 forint és minden, amit összeettünk 68 líra volt. Nem vészes.

Úgy vonszoltuk magunkat haza, mint két vemhes lajhár. Kicsit féltem, hogy miként találunk haza, de meglepetésünkre elég könnyen ment. És most már az ágyamban heverve próbálom feldolgozni az eseményeket. Remélem holnap kevesebb zökkenővel abszolváljuk az óvárost. 

0 Tovább

Kalandjaink Prágában és a világban

blogavatar

Ez egy személyes Prága blog arról, hogy két magyar miként küzd meg a cseh lét mindennapjaival, utazásokkal, örömökkel és bosszúságokkal sok humorral és életkedvvel.

Legfrissebb bejegyzések

Utolsó kommentek