Kalandjaink Prágában és a világban

Ezen a héten meg a következő héten, velem, illetve velünk vannak a lányok, mert Rozi is pár napra besegít, hétvégén. Sajnos nem maradt már elég szabadságom, ezért úgy osztottam el a hetet, hogy hét elején a lányok két napot egyedül vannak úgy, hogy próbálok mielőbb lelépni a munkahelyemről, és szerdától pedig velük vagyok.

Az odaút során a lányok is megtapasztalhatták az utazások okozta szívás érzését. Az egyébként sem rövid, hét órás vonatút, egy felsővezeték-szakadás miatt több, mint 10 órára nyúlt. Addigra Laura kiscicaként összgömbölyödve aludt az egyik ülésen, mi pedig Lilláva próbáltuk átvészelni az utat. Végül este fél 11 helyett fél 2-kor szálltunk le a vonatról. Gyorsan fogtunk egy taxit, ahol legnagyobb megdöbbenésemre nehány mondatos párbeszédet folytatattam a sofőrrel, csehül. Persze a mondatok inkább tőle eredtek, de megértettem őket, és tudtam néhány csehnek hangzó választ kipréselni magamból.

Végül aztán 2-re kerültünk ágyba. Én másnap reggel még lezsírozgattam nekik mindent, reggelit vettem, készítettem elő meséket, és egy gépet is előkészítettem, hogy minél jobban át tudják vészelni az egyedül töltött időt. Már a múlt héten átmentem az U Krokába, ahol megbeszéltem az üzletvezetővel, hogy ő lefordítja a naponta változó ebédmenüt a lányoknak egy internetes fordító segítségével, ők pedig választanak. Este én meg fizetek , mint a katonatiszt. Ráadásul hétfőn még a takarítónő is esedékes volt, aki csak csehül beszél.

De megoldottak szépen mindent. Ezen a két estén próbáltunk a környéken felfedezni helyeket, de mindig, amikor elindultunk sétálni, elkapott minket egy zuhé. Napközben mindig meleg, fülledt idő volt, és estére mindig jött egy 1 órás zivatar, ami elől bemenekültünk valahova. Mintha bújócskát játszana velünk a természet.

Kedden Nikolával úgy döntöttünk, hogy kint eszünk valahol, ő a Podolkát javasolta. Ez egy főleg vegetáriánus étterem, ahol azért szerencsére húst is lehet enni. Hús nélküli helyre nem megyek. Nincsenek előítéleteim, de hús kell a kajámba, nincsen kérdés, kétely. Szóval visszatérve a történetre, az találtuk ki, hogy felvesszük a lányokat és akkor nem kell bénázniuk az U Krokában. Az ebéd érdekesen zajlott: vagy Nikolával beszéltem angolul, vagy a lányokkal magyarul. Kérdeztem Lillát, hogy miért nem kapcsolódik be a beszélgetésbe, azt mondta, a húsvétról és a nyusziről jól el tudna beszélgetni. Azt meg nem gondolta odaillőnek.

A hét második két napja kapcsán egyik nap csoki múzeumba akartunk menni, de mint kiderült, aznap pont nem volt nyitva, így oda végül nem mentünk. Mentünk viszont egy csodák palotájához hasonló helyre, ahol egyébként egy interaktív egyiptomi kiállítás is volt. Felhívtam őket telefonon, nehogy megjárjuk, de mondták semmi baj, jöhetünk. Az egyiptomi részre sajnos nem, mert ott sok a szöveg, és van már egy cseh csoport, ezért az csehül van. Nem baj, gondoltam legalább a csodák palotája részt (Atlantis centernek hívták) megnézzük.

A közeli csomópont, a Karlovo Namesti le van zárva a villamosok elől, ami megaszívás. Olyan szinten ellehetetleníti a városba való bejutásunkat, hogy minimum egy 20 perccel hosszabb menetidővel kell számolni. 2-re ígértem magunkat, ehelyett fél háromra estünk be. A helyiség Vinohrady egy mellékutcájában található, a pinceszinten. Erre nem csak a lépcső, hanem sapka-lerepítő dohszag is emlékeztet. De legalább hűvös volt. Valahogy a gyermekkoromat idézte fel. Nem, nem egy pincében laktunk szüleimmel és sült pantkányokat sütögettünk vasárnapi ebéd gyanánt, hanem egész fiatalkoromat belvárosi bérlakásokban töltöttem. Ahogy beléptem az iskola utána kinyitva a nagy fakaput, a lépcsőházból ömlött ez a hideg és ez a szag. A szagot magát nem szeretem, de mégis az otthon érzését idézte fel bennem.

A pénztárnál tisztáztuk, hogy miután késtünk, ha szeretnénk, az egyiptomi részt is megkaphatjuk, ha külön fizetünk érte. Fizettünk. A csodák palotája nevet talán kicsit elhamarkodottan ragasztottam a helyre, ami három pincehelységből állt, amiből csak egyben nem volt dohszag, mert ott egy kísértet miatt füst ment és füstszag volt. Láttunk egy hevenyészett lézershow-t, és volt egy tucat olyan kísérleti játék, amin még a Mindent tudni akarok!dióból pattant, tudós legénykéje is bebólogatott volna.  (Ha valaki egyidős velem, vagy nálam idősebb, tudja, miről beszélek). Két dolog tetszett a lányaimnak: volt egy szoba, amiben a dohszag keveredett a legolcsóbb mosogatószer szagával. Ott viszont mindenféle formájú, hatalmas szappanbuborékokat lehetett méteres sablonokba formázni. Volt egy olyan játék is, ami azt mutatta meg, hogy miként építették az emberek a boltíveket, mielőtt feltalálták a habarcsot, csak a statika segítségével. Az első hidunkat elnyelte a mocsár, a második leégett és utána nyelte el a mocsár, de a harmadik olyan szépen ált, amíg meg nem igazítottam az egyik követ, mint a parancsolat.

Nemsokára jöttek, hogy mehetünk az egyiptomi show-ra, amit egy szlovákiai csaj prezentált, akitől megtudtuk, hogy hasonló hely van Pesten is és Pozsonyban is. Ő angolul beszélt, én meg tolmácskodtam, hát nem mondom, hogy kifejezetten könnyű volt az egyiptomi fáraó-kultúrát és mitológiát fordítani, de remélem sikerült olyan szinten, hogy a lányok megértsék. Szerencsére a lányoknak, főleg Laurának rengeteg háttértudása volt a témában, ezért ők is segítettek. A hosszúra nyúlt bevezető után két helyszínt látogattunk meg. Minden vallás központi témája, ahol igazán elemében van, mi történik a földi siralomvölgyünk után. Ezt mutatta be ezen a két helyszínen tárlatvezetőnk, de mi is aktív részesei voltunk.

Az első helyszínen egy 70 napon keresztül előkészített múmia lelkét kellett a túlvilági utazásra felkészíteni. Laura és Lilla a szertartás során segítségül hívott istenek votak, akiknek sajnos ki kellett csomagolniuk a gyolcsból egy múmia szobrot, amitől Laura úgy félt, mint a tűztől, és a szükséges szertartási lépéseket meg kellett tenni. Majd a másik helyiségben Anubisz kétkarú mérlegével kellett eldönteni, hogy a lélek megfelelő életet élt-e és mehet-e az istenekkel bulizni az örökévalóságig, vagy a pokol legrettentesebb démona egy falásra bezabája. Természetesen kellett valakit találni a lélek megtestesítőjére is. Kit mást, mint engem.

Rámadtak egy fehér leplet, ami természetesen tök kicsi volt rám, ezért inkább úgy néztem ki benne, mint Ahmed, a tevehajcsár, akit elkapott a sivatagi vihar és burnuszát megtépázta a szél és körbe is fordította a fején. Ebben a megkapó ruhadarabban álldolgáltam ott a mérleg előtt, ahol is próbáltak mindenféle tetteimről kérdezni, hogy eldöntsék, hogy valamilyen bűzszájú démonféreg gyomrában végezzem-e. Nem tudom, hogy hány percig tartott ez a rész, de nekem óráknak tűnt. Egy biztos, záráskor jöttünk el. Amennyire szar volt a csodák palotája rész, annyira jó volt az egyiptomi, sokat tanultam. Hazafele természetesen megint ronggyá áztunk, de ezt már ismerős érzésként köszöntöttük.

A következő posztom Legolandből jelentkezik majd.

És sajnos ez is eljött: az utolsó nap. Szerencsére egészen későn indult a gépünk, mondjuk ennek is megvolt a böjtje, mert másnap hajnali negyed ötkor szállt le a gépünk, de így legalább maradt még majdnem egy teljes napunk, amit megpróbáltunk kihasználni.

A reggelinél minden maradék gyümölcsünket, amiket vettünk, plusz amik voltak a reggelihez, belevágta Rozi egy finom gyümölcssalátába, amit mézzel és joghurttal tettünk még finomabbá. Hoztam még egy utolsó mandulás kiflicskét a kedvenc cukrászdánkból, ami talán pont azért, mert már a cukrászda is tudta, hogy ez az utolsó nap, nem volt olyan friss és finom.

Reggeli után összepakoltuk a bőröndöket és felvonszoltam őket a kocsihoz, amibe természetesen nem fértek bele csak úgy, hogy leszereltem a kalaptartót. A többi cucc a hátsó ülésre került, szerencsére Madeira a világ egyik legbiztonságosabb helye, ezért nem volt vele semmi gond. Meg akartuk még nézni a híres botanikus kertet Montéban, ezért bekucorodtunk a kocsiba és még egyszer felhajtottuk egy jó meredek emelkedőn.

Szerencsére gyorsan sikerült parkolóhelyet keríteni és az erősen felhős, fülledt időben elsétáltunk a botanikus kert bejáratához. Útközben elmentünk azok mellett a szánkók mellett, amikkel az utcakövön lehet leszánkózni a hegyről. Senki nem akart most szánkózni, pedig régen nagy üzlet lehetett, mert külön hely volt kialakítva a sornak. Rozi olvasta, hogy régen sokkal gyorsabban mentek a szánkók, de agyonbiztosított világunkban már ezek sem száguldozhatnak kedvükre.

A belépő jegy a parkba 10 euró volt fejenként, ami nem volt túl drága, ha figyelembe vesszük, hogy mekkora és milyen szép parkot lehet megnézni ennyi pénzért, ráadásul több múzeumba is bemehet, akinek van ideje. Nekünk sajnos nem sok volt, csak másfél óránk. A park egy kicsit olyan volt, mint egy dzsungel, amit időnként szépen rendezett ázsiai kertek törtek meg. A park központja egy kastély és a hozzátartozó tó volt, ahol éppen nemrég kikelt kiskacsák tanultak úszni, legnagyobb örömünkre. A páratartalom nagyon nagy volt, amire rásegítettek a mindenütt megbúvó patakocskák, vízesések.

A park külső gyűrűjén, a jellegzetes csempéből a portugál uralkodók voltak végigrakva, és néhány történelmi tabló a korból, amelyől éltek. A középkori képek tele voltak mókával és kacagással: egy kis bubópestis, véres háborúk, Afrika leigázása, nem beszélve a Dél-Amerikában végrehajtott hőstettekről. Amit megállapítottunk Rozival, hogy ez a nemzet is a múlt dicsőségéből él, mint mi.

A parkot futólépésben néztük meg, de az időnyomás ellenére is megérte beiktatni, mert nem láttam még szebb botanikus parkot.  Amire visszaértünk a kocsihoz, már elég hűvös volt, úgyhogy jól esett beleülni a kis Pandába.  A kocsit még egyszer teletankoltam 500 forint feletti 95-ös benzinnel, majd irány a reptér. A kocsileadással szerencsére nem volt semmi gond.

Csodák csodájára a repülőút komolyabb csúszások nélkül zajlott le. Egyedül az volt kellemetlen, főleg Rozinak, hogy a második sorba adtak helyet, hogy kinyújthassam a lábam. Ez még magában nem lett volna baj, de a személyzetnek volt egy rekesze, amit ha kellett, ha nem, folyton ki-besogatta egész éjjel nagy csattanások kíséretében. Rozi azt mondta, egy szemhunyásnyit sem aludt, nekem sikerült talán egy órát.

Ahogy leszálltunkn bevágtuk magunkat egy taxiba és irány a Keleti, ahol már várt rám a prágai vonat, újabb 7 és fél órás út. Már nagyon hiányzott.

Madeira egy csodálatos hely, viszont egy furcsa hanyatláson megy keresztül, valószínűleg a válság miatt, ezért egész olcsón el lehet tölteni egy hetet, ez valószínűleg még pár éve nem így volt. Minden bevásárlóközpont pang, nincsenek üzletek, minden sokkal több emberre van méretezve. Ez ad valami különleges ízt a szigetnek. A természeti látnivalók páratlanok, aki megteheti, mindenképpen látogasson el. 

Lassan eltelik ez a hét is, de annyi élményben volt részünk, hogy sokkal hosszabbnak tűnik. Amit észrevettem magamon, hogy az utolsó pár napban sikerült valóban belassulnom. Itt az emberek a magyar sebességhez képest, fele olyan gyorsan pörögnek. Mindenki szépen ráérősen csinálja a dolgát, senki nem siet.

A tegnapi reggelihez, mint mindig, most is hoztunk egy kis extrát, egy ananászbanánt, a könnyezőpálma termését. Most így már utólag tudjuk, hogy akkor szabadott volna megenni, ha már le lehet morzsolni a zöld, pikkelyszerű kérgét, de ezt az evés pillanatában még nem tudtuk. Rozi a tetején elkezdte faragni egy életlen késsel, ami egy furcsa fekete pöttyökkel tarkított zöld gyümölcshúst takart. Miután már egy darabot megtísztított, elégedetten beleharapott. Majd eltorzult arccal köpte ki. Én is megkóstoltam, éretlen keserű íze volt. A mögöttünk lévő asztalnél egy hölgy tanúja volt a kis jelenetnek, és fuldokolt a röhögéstől.

Reggeli után gyorsan elkészültünk, mert azt olvastuk, hogy a funchali piac szombaton az igazi. Kerestünk parkolóhelyet a környéken, egy bevásárlóközpontban. Nem tudom, mi lelte a madeirai bevásárlóközpontokat, de kivétel nélkül mind kihalt, kísérteties üres üzletekkel rendelkezik. Két működő dolog maradt: a parkoló, mert abból nem sok van sehol, másrészt a kávézók, amit a madeirai portugálok is szívesen látogatnak. Reggel én is meglátogatok egyet, ott írom most is ezt a posztot, kis aprósütit viszek fel Rozinak és magamnak a reggelihez.

A funchali piac szombaton nem sokban különbözött attól, amit hét közben láttunk. Nem nagyon időztünk itt, vettünk egy még újabb fajta banánt, egy tömzsit, de nagyobbat, érdekes módon ennek is banáníze volt. Ami gazdagabb volt, az a halpiac, ahol főleg tőkehalat és egy borzalmas fogas fekete szörnyeteget árultak, gondolom ijesztgetés céljából vették. Majd a piac feletti kavézőben megkóstoltam egy helyi banánból készült banánturmixot. Rozi szerint volt benne plusz cukor, szerintem a banán már magában olyan édes volt, hogy nem kellett bele cukor.

Elhatároztunk, hogy visszamegyünk Machicóba, a Maré Alta nevű étterembe, mert ott volt a legfinomabb ebédünk eddig, és így is tettünk. Útközben megcsodáltuk a repteret, amelyet most láttunk először alulról, és a kifutópálya, úgy ahogy van, hatalmas oszlopokon áll a tenger feletti sziklákon támaszkodva, félelmetes látvány. Szeles hűvös idő volt tegnap, az éttermünk meg a óceánparton volt, ezért egy kicsit didergősen ettük meg az ebédünket. A gyümölcstálam most is finom volt, de nem közelítette meg a szerdait, Rozi viszont valami sült kagylót evett, ami nagyon ízlett neki.

A következő állomás Santo da Serra volt, am két dologról nevezetes: egyrészt sokkal hűvősebb van, mint a sziget többi részén és a pára miatt némi köd van mindig, talán ez az oka, hogy a a szigeten lakó britek kedvelt lakóhelye ez, meg talán a másik ok a sziget egyetlen golfpályája. Amikor megérkeztünk, éppen csöpögött az eső, és amikor kiszálltunk, egy terebélyes bácsi mindenképpen fokhagymás kenyeret, bolo do cacót akart eladni nekünk. Miután nem tudtuk, pontosan hova is menjünk, egypárszor elmentünk még mellette, ő minden alkalmat kihasznált, hogy nyélbe üsse a bizniszt, de nem jött össze, mert fél órával korábban ebédeltünk. A falucskának is hatalmas piaca van, ahol bár, amire odaértünk már alig volt nyitvatartó stand, sokkal jobbnak tűnt, mint a funchali, olcsóbb és nem turistakirakat. A helyiek hossszú pálcikákról sült húst majszoltak, kutyák feküdtek körülöttük, és mindent bejárt a sülő hús illata. Itt is vettünk egy kis ezüst banánt pont feleáron, mint Funchalban. A falun látszik a jómód. Rozi fogalmazta meg jól, patinás. Talán a golf teszi, nem tudom.

Innen némi utazás után felkapaszkodtunk az Eira do Serrado kilátóhoz, amihez olyan út vezetett, hogy időnként csendben fohászkodtam az autóhoz, hogy menjen fel. Aki Madeirán autót bérel, ne a legolcsóbbat válassza, mert azokat az autókat nem ezekre a hegyi utakra tervezték. Az út egyébként ködbe burkolózott babérerdőkön keresztül vezetett, sokszor olyan keskeny volt az út, hogy egy autó fért el, a másik számára kis öblök lettek kialakítva, hogy ott várakozzon, mellette a ködbe vesző szakadék.

Az Eira do Serrado kilátó Curral das Freiras falura lát rá. A falut a kalózok elől menekülő portugálok alapították a XVI. században és egészen a XX. századig teljesen el volt szigetelve. Tévé csak a 80-as évek közepétől van, szerintem akkor lehetett igazán izgalmas meglátogatni. Most mi csak felülről néztünk rá a kilátóból a kis falura, amit mindenhonnan kihunyt vulkánok vesznek körül, 1000 méter feletti hegycsúcsokkal. A kilátó is 1000 méter felett volt és a látképet időnként kitakarták a vonuló felhők. Egészen megdöbbentő élmény volt látni ezt a mélységet és körben a természet hatalmasságát.

Utána betoltunk egy Ben & Jerry`s féle jégkrémet, amit jelenleg a világ legfinomabb jégkrémének tartanak, nem véletlenül, sajnálom, hogy se Prágában, se otthon nem nagyon lehet kapni. Miközben ettük a jégkrémet, Rozi halálra röhögte magát az étteremben futó Madeiráról szóló videón, ahol mindenfél dagadt kisgyerekek voltak virágtündérnek beöltözve.

Végül a funchali botanikus kertbe igyekeztünk, amit már egy ideje meg szeretnénk nézni, de valahogy eddig nem sikerült. Most körbejártuk  a hatalmas növényeket, és belestünk egy olyan részébe is, amely sajnos akkorra már zárva volt. A parkban mindenfele esküvői szabadtéri fotók készültek, a park megfelelő hátteret adott nekik. A nem messze lévő kaszinó tetején már elindult a Copacaban diszkó, dum-dummal árasztva el a környéket, de valahogy ez is beleillett a környezetbe. Még megnéztünk egy madeira csipkeboltot, ami nagyon szép volt, de elég drága is.

A vacsorához egy argentin steakéttermet választottunk, ahova úgy tévedtünk be, hogy a pergő nyelvű tulaj addig invitált, míg végül bementünk. Szabad tűzön sült steaktálat kértünk, amitől Rozi úgy jól lakott, hogy bekönnyezett a szeme. Majd kiültünk még a tengerre néző teraszra beszélgetni a hét élményeiről én pedig megkóstoltam a helyi italt, a punchát, ami rumból, mézből és citromból készül és nem túl finom, legalább is, ahogy a hotelben csinálják.

Már kedden kiszúrta Rozi, hogy indulnak katamaránok egy közeli öbölbe, ahol általában delfinek és bálnák úszkálnak. Elhatároztuk, hogy a héten mindenképpen sort kerítünk erre az útra, és végülis - miután már nagyjából körbejártuk a szigetet - tegnap mentünk el a hajókázásra.

Délelőtt egy közeli utazási irodában megvettük a jegyet a hajóra, amihez járt egy transzfer egy hop on-hop off emeletes busszal, amire a szállodánál felszálltunk volna, ott meg le. Aztán kiderült, hogy ez csak oda vinne, vissza már 12 eurót kéne fizetni fejenként, de utána 48 órán keresztül használhatnánk. Haha, nem kértük.

Utána egy kicsit lementünk fürdeni a szálloda medencéjébe, mert ott úgysem voltunk még. Van a szállodában egy-két ember, aki mióta itt vagyunk, nem ment sehova, csak a szálloda medencéjéban fürdik, az nem tudom minek jön ide. Ugyan ezzel az erővel a békásmegyeri strandra is kimehetne, nem lenne nagy különbség. Ez a sziget annyira gyönyörű, nem is hiszem el, hogy valaki nem akarja felfedezni.

A fürdés után a kimentünk a kikötőbe, ahol ettünk megint a helyi ételből, amiben kenyérbe sütnek bele helyi vékony kolbászt vagy szalonnát. Az alakja egy téglalap, amikor kéri a páciens, kettévágják és egy vaslapon egy kicsit megpirítják, majd megkenik jó fokhagymás vajjal. Nagyon finom volt.

A kezünkben a cuccal trappoltunk ki a kikötőbe, ahol már hosszú sor kígyózott a katamarán előtt. Mint kiderült, fél órával az indulás előtt kint kellett volna lenni a kikötőben, ezt sem az utazási irodában nem mondták, én meg nem nézegettem a jegyet, nem volt azon semmi érdekes. Nem volt semmi gond így sem, szépen felültünk a hajóra.

A katamaránok jó tíz méter hosszú és ugyanolyan széles, és kb. 100 ember tudott vele utazni. Háromfős legénység működtette. Volt ugyan egy hatalmas vitorlája, de ezt csak egyszer vonták fel, többségében motorral közlekedtünk, gondolom, nem akartak tökölni a szélirányokkal. A fedélzeten műkődött egy kis bár, ahol üditőket és sört lehetett kapni némi ropogtatnivaló társaságában.

Mikor elindultunk, ragyogó napsütés volt, aztán szép fokozatosan felhősödött be, a végére már többen több pulóverben üldögéltek, mi természetesen semmit nem vittünk magunkkal. Ez az elején még nem is volt gond: azzal kellett törődni, hogy mielőbb lekenjük magunkat, nehogy szénné égjünk.

A hajó félórányi utazás után megérkezett abba az öbölbe, ahol a ceteket látni szokták, és valóban, a kapitány mondta, hogy hol kéne látni a bálnát, én természetesen nem láttam semmit, pedig a kezemben a csőre töltött fényképezőgéppel álltam lesben. Egyszer csak láttam, hogy valami vízpermetet fúj a levegőbe, az volt a bálna. Utána szerencsére sikerült le is fényképeznem. Egyszer teljesen kijött a vízből, de akkor sajnos nem volt nálam a gép, így nem tudtam lekapni.

Utána megjelentek körülöttünk a delfinek, egy egész csapat. Körbe-körbeúszkálták a hajót, pár méterre úsztak tőlem, szerencsére a delfinekről már sikerült jó néhány képet csinálni. Pár delfin kiugrott a vízből és csinált nekünk egy kis rögtönzött műsort. Ezek a delfinek, ún. pöttyös delfinek voltak.

Mikorra már mindenki kifényképezte magát, ezt valahogy a delfinek is megérezték, mert arrébbálltak. Ekkor két bálna jelent meg a távolban, de jobbára csak a vízpárát láttuk, amit kifújtak. A hajón utazott velünk egy cetológus csaj, aki egy hatalmas objektívvel ellátott fényképezőgéppel rohangált a fedélzeten teljes eksztázisban. Utána pedig hosszasan megfigyelési jelentést írt.

A hajó továbbindult, végig a part mellett a sziget déli partja mellett, keleti irányba. Látthattunk néhány elég gusztustalan szállodakomplexumot, és egy kettészelt vulkán felét – ilyen állítólag csak itt van a világon.

 Az út végére kifejezetten hűvös lett, mert vastag felhőréteg borította az eget, ezért az egyik öbölben felajánlott fürdési lehetőséggel csak páran éltek. Utána, akik fürödtek dideregve bújtak bele több réteg ruhaneműbe. Rozi elszundított a hazaúton, nekem meg kicsit felkavarodott a gyomrom a szél által felkorbácsolt hullámokon való hajózás miatt.

A nap, a víz és a szél miatt jó fáradtan indultunk hazafelé. Este még elvonszoltuk magunkat egy étterembe, ahol bőségesen megvacsoráztunk. Még fontolgattuk, hogy esetleg megnézünk egy filmet, de mire hazaértünk, már csak aludni volt erőnk. A levegő és a páratartalom miatt szellemi és testi kapacitásunk töredékén működünk, olyan érzés, mintha valami folyton üldögélne az ember fején és a tüdején.

Elég fáradtan ébredtünk reggel, ezért kicsit lassabban készülődtünk. A reggeli már harmadik alkalomra is kezdett unalmassá válni, ráadásul a finomabb ételeket úgy elkapkodják, mint mikor gyermekkoromban a SZOT üdülőkben nyaraltunk. Ezt megelőzendő kicsit felturbóztuk a reggelit: hoztam két túrós sütit a közeli kiváló cukrászdából, a Boutique Lidóból, Rozi meg lehozta a  mangót, amit még kedden vettünk a piacon és már elkezdett puhulni. A mangónak enyhén erjedt, de finom íze volt. Csak reméltük, hogy nem járunk úgy, mint az elefántok a sivatagi show-ban.

Majdnem dél volt, mikor felnyerített a kis Panda és nekilódultunk az útnak. A mai napra a nyugati partvidéket tűztük ki úticélul. Első állomásunk egy álmos halászfalu volt 10 km-re Funchaltól, Cámara de Lobos. A falu öble Winston Churchillt is megihlette, itt festegetett bárkákat, miután megnyerte a háborút. A parton helyiek apró rákokat kutattak a kövek alatt és a halászcsónakok láthatóan nem csak a turisták miatt álltak az öbölben. A főutcát leszámítva eléggé le volt pukkanva a hely. A főutca egyik házának nagy részét lebontották és nagyon helyes játszóteret építettek úgy, hogy a ház homlokzata megmaradt. Érdekes látvány volt továbbá, hogy a hegyoldalba banánültetvények szaladnak fel, amíg a szem ellát. Majszoltunk valamit a főtéren, majd indultunk tovább.

Az út meredeken kapaszkodni kezdett és  a kis Panda nehezen vonszolta fel magát a Cabo da Girao kilátóhoz. Az idő elég felhős volt, ezért az égész táj valahogy tompán terült el alattunk, ennek ellenére keletre Funchalig el lehetett látni. A felhők délutánig elkísértek minket. Ezen a helyen láttuk vagy ismertük fel először Madeira híres babérlevelű fáit.  Nagyobb volt az elvárásom a fával kapcsolatban, bár biztos azért nem tudom átérezni a jelentőségét, mert nem vagyok botanikus. Mondjuk azt olvastam, hogy ezek a fák az őskor óta itt vannak a kedvező klíma miatt. A növényvilág egyébként mindenhol burjánzik a szigeten: muskátli, hortenzia nyilik az út mellett, a kis tereken.

Ribeira Bravában csak keveset időztünk, elég unalmas tengerparti városka, talán a főtere említendő meg, egy nagyon furcsa, pepita cseréptetős templommal. A pepitáról jut eszembe a kék-fehér csempe, ami egyébként portugál jellegzetesség, általában fehér alapon kékkel van festve a motívum, majd minden templom oldalán találunk ilyet.

Rozi, vélhetően a terhesség miatt, állandó álomkórban szenved. A tegnapi csúcspontját itt érte el az álmossága, félig lehunyt szemű élőhalottként grasszált az utcákon, egyedül az óceánpart élénkítette fel egy kicsit. Az útikönyv tanúsága szerint pont ilyen unalmas falvak, városok következtek a dél-nyugati részen. Féltem, hogy Rozi alva tölti a nap hátralevő részét, ezért inkább észak fele kanyarodtunk.

Szerettük volna megnézni a Paul da Serrát, ami egy felföld, ezért nem a főutat választottuk, hanem egy mellékutat, ami olyan meredeken emelkedett, hogy többször attól féltem, hogy nem fogunk tudni felmenni, de aztán valahogy felszenvedte magát az autó. Az út egy gyönyörű völgy mellett vezetett, amit 1000 méter feletti csúcsok vettek körül. Az úticélunkhoz egy helyen le kellett kanyarodnunk egy még alsóbbrendű útra, ami annyira alsórendű volt, hogy 300 méter után lezárták. Elég bosszúsak voltunk, mert az útikönyv szerint nagyon szép látnivalók vannak arrafelé. Ahol visszafordultunk, ott is volt egy kilátó, de miután éppen egy felhőben voltunk, az orrunkat is alig láttuk. Sao Vincente felé vettük az utunkat, amit a legszebb falunak tart az útikönyv.

Inkább az út volt szép Sao Vincente felé, mint maga a falu. Nekem olyan Szentendre-feelingem volt, amolyan kirakatfalu, amit a turisták miatt csináltak ilyenre, de a fekvése tényleg csodálatos. Egy kicsit üldögéltünk a vízparton, majd továbbindultunk a végső úticélunkhoz, Porto Monizhoz, ahol egy vulkanikus eredetű strand várt minket.

Szerencsére eddigre már a nap is szépen sütött, ennek eredményeképpen szép piros ropogósra sült a karom. Hat óra körülre értünk Porto Monizba. A hely szépen ráépült a fürdőre, de sokkal elegánsabban, mint Madeira többi része. Van egy akvárium is, de már arra nem volt időnk, hogy megnézzük, mert futólépésben indultunk a strand felé. Legalábbis én, Rozi mondogatta, hogy ne rohanjak már annyira, ne hagyjam ott folyton, de már nagyon meg akartam érkezni. Volt belépő, de az 1.50 eurós árat bármikor újra kifizetném.

Maga a strand úgy jött létre, hogy sok ezer évvel ezelőtt a láva belefolyt a tengerbe, és megszilárdulva kis öblöt hozott létre, amit csipkézet szélű fekete karély vesz körbe. Azóta szépen betonból kiegészítették kis utakkal, amelyeken körbe lehet menni. Este hat ide, este hat oda, nagyon sütőtt a nap, jólesett a fürdés, bár a víz csak 21 fokos volt. Volt egy kis padka, ahova ki lehetett ülni és időnként a hullámok átcsaptak rajta és azokon, akik ott üldögéltek. Volt egy kisfiú, aki ugyancsak leült erre a padkára, egy hullám felkapta és 2 méterre arrébb a „medence” részbe tette le, a fiú nagy visongások között élvezte az attrakciót. Az egyik magasabb, szénfekete sziklafalról ugrósáncot alakítottak ki, onnan ugrált, aki akart. Én nem akartam.

Sajnos egy óra múlva indulnunk kellett vissza, mert fejünkbe vettük, hogy mégis megnézzük a sok csodát, amit a másik oldalról a lezárt út miatt nem lehetett megközelíteni. Ismét felkapaszkodtunk egy hihetetlen emelkedőn, és egy olyan szakasz kedődött, ami szerintem a legszebb volt, amióta itt vagyunk. Kicsit olyan Alpok-hangulat, annyival tetézve, hogy a látóhatárban felhők olvadnak össze a tengerrel, nehéz szétválasztani, melyik melyik. Tehenek vonulásznak az utakon, csak a kolompjuk ad hangot a nagy csendben. Alattunk felhők rajzolnak árnyékokat a lent elterülő völgyekre és miután az óceánról fúj a szél, méltóságteljesen úsznak a felhők sziget belseje felé. Többször megálltunk és csak kiültünk a kilátó szélére, bámultuk ezt a képet.

A Paul da Serra viszont nem volt akkora durranás, mint vártuk. Egy kopár felföld cserjékkel, azt mondják, a skót felföldre hasonlít. A többi látnivaló után ez már szinte semmilyenek hatott. Közben a nap egyre lejjebb ment, hiszen már fél 9  körül járt az idő. A nap, a pára és a víz valami furcsa légköri jelenséget hozott létre, amit legjobban az atomrobbanás pillantával tudok jellemezni, nagyon fényes sáv az égbolt alján. Próbáltam lefényképezni, de természetesen nem adja vissza, amit láttunk. Rozi azt mondta, ez tetszik neki a legjobban, mióta itt vagyunk.

Ahogy mentünk tovább, az út azon része, ami a másik oldalon is le volt zárva, itt is le volt, ezért egy alsóbbrendű úton döcögtünk le, javarészt a felhőkben Calheta irányába, amit még megvilágított a nap utolsó sugara és egy olyan meredek falu volt, hogy szerintem kevés foci csapat edz itt, mert a gyerekek minden labdája a tengerben köt ki, hiába játszanak 500 méter magasan a tenger felett.

Utána elértük az autópályát és fél óra múlva megérkeztünk dög fáradtan Funchalba, amit addigra a vacsoráról hazatérők hada lepett el, mi is elmentünk valamit gyorsan enni, de addigra már minden zárt, végül egy fagyikelyhet és egy bolo kolbászos cuccot kaptunk be, ami helyi specialitásnak számít, majd ájultan zuhantunk az ágyba.

A tegnapi steakvacsora után elég rosszul aludtam. Így jár az, aki este telezabálja magát. Reggel már korán felébredtem, jártam egyet a környéken. Itt, Funchalban, olyan hét körül kezd el világosodni, és fél nyolcra lesz világos. Ezt a ritmust követi a város is. Nyolc előtt nem nagyon látni embert az utcán. Aztán nyolc után varázsütésre megelevenedik a város és  emberek tucatjai lepik el az üres utcákat. Így volt ez ma reggel is.

A reggelihez vittünk a tegnap vásárolt  maracujából, ami természetesen nyomába se ért annak, amit a piacon kóstoltunk, mint utólag utánaolvastunk, legtöbbször mézzel javítanak rajta. Reggeli után várt ránk a TAP funchali irodája, ahol, miután kivártuk a sort, a hölgy közölte, hogy azt az ürlapot, ami nekünk kell, csak a reptéren állítják ki. Fasza. Ráadásul az autónk is kezdett érdekes hangokat hallatni bizonyos fordulatoknál, gondoltuk, azt is visszavisszük az Avis-hoz, ha már ilyen tuti kis gépjárművet sóztak a nyakunkba. A reptér úgyis útban volt, mert ma a sziget keleti részét akartuk megnézni.

A reptéren egy hölgy akkurátusan kitöltötte a papírokat, azt hittem, soha se fejezi már be, minden betűt úgy rajzolt, mint egy ikonfestő. Aztán nagy nehezen mégis csak elkészült vele. Az autónkat elvitték egy próbakörre, amely után csak 20 perc múlva tért vissza a szerelő. Azt mondta, nagyon alacsony volt az olajnyomás.  Frankó.  Egy kérdés van csak, miért nem elllenőrizték az autót, mielőtt kiadták. Főleg úgy, hogy az autó belső visszapillantójára odahelyeztek egy nagy piros Avis-papírt, amikor vasárnap átvettük: az autó át van vizsgálva az Avis szakemberei által. Persze. Érdekes módon a menetteljesítménye is lényegesen jobb lett, amire nagy szükségünk is volt délután a hegyekben. Persze ez nem azt jelenti, hogy ment, azt jelenti, hogy nem akart folyton leállni.

Először is Machicóba mentünk, ami arról híres, hogy itt kötöttek ki a XV. században az első portugál telepesek. Kicsit sétáltunk a parton, majd megebédeltünk. Rozi tengeri étkeket evett: hallevest, majd polipsalátát. Én zöldséglevest kértem, majd gyümölcsöt fagyival. A töldségleves itt inkább a mi főzelékünkre emlékeztet. Minden finom volt, de a gyümölcstálam valami isteni. Soha életemben ilyen finom gyümölcsöt nem ettem még, olyan érzés volt, mintha minden gyümölcs valami ízfokozóval lett volna felturbózva.

Maga a város aranyos volt, de semmi extra, a strandja viszont nagyon szép kis öbölben fekszik. Lesétáltunk a partra, én kacsázni próbáltam, de hiába volt sok majdnem tökéletes kacsakő, olyan béna voltam, mint a fene. Mindegyik kő egyszerűen csak belezuhant a tengerbe, lehet, hogy azárt, mert a lávakő nem elég nehéz.

Utána a Ponta de Sao Lourenco-hoz mentünk, ahol kezdődött az utazásunk természeti része. Ez a félsziget a sziget keleti végében található. A terep lényegesen kopárabb, mint a sziget többi része. Innen lehet talán a legjobban látni a másik három kisebb szigetet, ami nem messze van Madeitáról. Az út a kilátópontba számtalan kicsi öböl mentén vezetett, gyakran kiszálltunk fényképezni és csodálni  a gyönyörű látképet. Ugyan Madeira az örök tavasz szigete és nagyon dúsan teremnek a növények, ez a hely olyan forró  volt és kopár, mint Alfonzó híres, fényes fejteteje. Egy nagyot sétáltunk a tűző napon, mintegy 35 fokban, csodálatos sziklás öblök mindenfee. Valamiféle helyi népszokás, hogy kis köveket raknak egymás tetejére, lehet hogy a jövőben majd a történészek, komoly vallási hátteret költenek majd a jelenség köré. Utána visszaballagtunk kocsiba, mert rengeteg látnivaló várt még ránk.

A következő állomás Santana volt, ahol a Madeira jelképévé vált sátorszerű szalma tetősházak találhatók. Az út innentől kezdve vagy meredeken emelkedett, vagy nyaktörő kanyarokkal lejtett, úgyhogy a következő 6 órát kettes sebességben vezettem. Táltos, a kis Fiat Panda, keservesen tiltakozott a megpróbáltatások ellen.

Az út felhőkbe burkolózott zöld hegyekben, és a hegyek közötti folyók által vájt katlanok között kanyargott, a hőmérséklet sokat esett, általában 16-18 fok volt, szerencsére hoztunk magunkkal pulóvert. Ammenyire különleges volt az út Santanába, annyira semmilyen volt maga Santana. A  jellegzetes házakat már alig találni, azok is leginkább ajándékboltként működnek és szerintem nem eredetiek.

Úgy döntöttünk, hogy a hegyeken keresztül megyünk haza, és ez nagyon jó döntés volt. Ahogy tovább emelkedtünk 1300 méter felé, párás köd ült az útra és tette az erdőt misztikussá. 7 óra után már kezdtem nagyon éhes lenni, ezért megálltunk Ribeiro Frióban egy fogadóban. A fogadós egy festett szőke hajú fazon, a felirat tanúsága szerint költő és zenész, szerintem csak inkább komplett őrült. Az épület egy tiroli faházra próbált hasonlítani. Az éttermet egy kandalló uralta, amire szerintem télen szükség is lehet, ezen mindenféle giccsek lakoztak, a kedvencünk egy vélhetően ezüstből készült utolsó vacsora kompozíció volt.  Rozi az elején tartott a láthatóan futóbolond, és idegesítően kenetteljes tulajtól, de miután kihozták flekkenes szendvicsemet, amit fokhagymás vajjal kentek meg mindkét oldalán, megenyhült. Valami hihetetlen finom volt. Talán a legfinomabb meleg kaja, amit itt ettem idáig.

Volt már vagy nyolc óra, mire továbbálltunk. Már elkezdtünk ereszkedni Funchal felé, amikor olyan kép tárult a szemünk elé, hogy az első adandó alkalommal félreálltunk és sétáltunk egyet. A felhők felett voltunk, ahol sütött a nap és egyes tisztások, dombok fényesen ragyogtak a napfényben, míg a világ többi részét eltakarták a felhők. A fák érdekes módon mind halottak voltak a környéken, mondta is Rozi, hogy ideális helyszín lenne horrorfilmet forgatáshoz.

9 körül érkeztünk vissza Funchalba, ahol kicsit felhős volt az idő, de bőven 23 fok felett, jól esett a meleg a hűvös hegyek után. Holnap a nyugati részekre kalandozunk. 

Tegnap, miután fáradtan megérkeztünk, úgy döntöttünk, hogy egy finom vacsorával kárpótoljuk magunkat, ezért elmentünk egy közeli hangulatos étterembe és egy steakkel és egy tőkehallal próbáltuk meg nem történtté tenni a dolgokat. Ha nem is sikerült teljesen, de mindenképpen lazító érzés volt könnyed madeirai bort inni a kerthelyiségben, miközben az óceán felől hűvös levegő fújt. Olyannyira hűvös, hogy egy idő után bemenekültünk az étterembe, mert kezdtünk nem kicsit fázni. Nagyon gyorsan hűl az este.

Reggel természetesen se híre, se hamva nem volt a csomagunknak, és elég kellemetlen érzés volt felvenni a tegnapi megpróbáltatásokban szétizzadt holmijainkat, de nem volt mit tenni, nem volt más. Egy átlagos reggeli után úgy döntöttünk, hogy nem várunk tovább, veszünk valami ruhát.

Beültünk az autónkba, amit kimelkedő motorbéli képességei után Táltosnak kereszteltem el. Egy 1200-es motor van benne, ha nyomom a gázt csak a hangja lesz nagyobb, de más effekt nincsen. Volt régen apámnak egy 105-ös Skodája, nagyon hasonlít rá ez a Panda menetteljesítményben.

A város közepen találtunk egy H&M-et és hamar vettünk egy váltás ruhát, amit visszaérve a szállóba felvettünk és hirtelen európai érzés lett úrrá rajtunk. Majd némi pihenés után is felpörgettük Pandát és irány Funchal, a mai napi felfedeznivaló.

A kikötő volt az első állomás, ahol már ki is néztünk egy katamaránt, amivel menni fogunk a héten delfint és bálnát lesni. A kikötő éppen átépítés alatt volt, ezért nem volt egy épületes látvány, de azért jó volt egy kicsit elidőzni, majd Funchal óvárosába vetettük be magunkat. A nyüzsgő utcákon sétalva megannyi hatás ért minket: ismeretlen növények, vagy olyanok, amiket otthon féltve nevelgetünk, itt gazként nőnek,   alacsony lapos tetős házak zöld spalettával, fehér zömök templomok.

Az egyik saron ráakadtunk a helyi piacra. A gyümölcsök feléről azt se tudtam, hogy micsoda. Ha rajtam múlott volna, biztos kivágtam volna a kertből, hogy ne nőjön ott, mert hogy gaz. Szerencsére az egyik helyen lehetett kóstolgatni, jó kis csapda, ott is hagytunk egy csomó pénzt. Vettünk ananászbanánt, kétféle maracuját, mangót és ezüstbanánt, ami sokkal kisebb, tömzsibb, mint az általunk megszokott, és nagyon finom. A kóstolt maracuják olyan zamatosak voltak, hogy Rozi ott hujjogott, hogy ő még ilyen finomat nem is evett. A paicon volt még halpiac is, ahol már éppen pakolászták el a portékákat, de így is bűzölgött ott mindenféle hal, Rozi azt mondta, szerinte haltőzsde. Nem tudom, de nem mertem közelebb menni, mert így is tartottam tőle, hogy beissza magát a szag a bőrömbe.

Ahogy továbbsétáltunk, megpillantottuk a kedélyes színes házak felett, ahogy éppen elsuhan egy lanovka. Nosza, megkerestük a forrását és felültünk rá. A lanovka zárt kabinja a kikötőből indult és a hegy tetjén lévő, Montéba tartott, közben végig ámuldoztunk az alattunk elterülő kertek gazdagságán, mintha egész Funchal egy hatalmas botanikus kert lenne. A libegő végállomásán egy tényleges botanikus kertet találtunk, ami egy tábla szerint a világ legszebb botanikus kertje. Erről nem tudok nyilatkozni, mert nem voltam még az összes többiben, de az biztos, hogy ez nagyon szép volt, ahogy bekukucskáltunk. Mindenfele nyíltak, a szerelemvirágok, Rozi kedvenc virágai, gyönyörű lépcsők vezettek az egyre szebb és szebb helyszínekre, a tetőn pedig egy kis kápolna volt. Innen annyira szép volt a kilátás, hogy megálltunk fényképezkedni, és leültünk csodálni a látnivalókat.

Olyan meghitt és megkapó volt a hely, hogy nehéz szívvel álltunk tovább és néztünk körbe még a libegő végállomása környékén, ahol egy kirándulóút indult. Addigra már túl fáradtak voltunk, hogy nekiinduljunk, ezért beültünk egy kis kávézóba, ami egy több száz méteres szakadék szélére épült, alul egy folyócska vezetett a távoli óceánba. A hegyen elég hűvös volt, ezért úgy döntöttünk, itt az ideje visszamenni a partra.

A parton elsétáltunk a város egyik erődítményéhez, a Fortaleza de Santiagohoz, ahol jelenleg múzeumok működnek, és olyan hangulatos belső udvarai vannak, hogy brazil szappanoperát is lehetne itt forgatni. Bekukkantottunk a strand tőszomszédságában működő apró hajójavító műhelybe, és néztük az apró strandon a vízbe ugráló gyerekeket. Természetesen a mi fürdőruháink valahol egy raktár mélyén lapultak a bőröndjeinkben, minek is az egy tengerparti üdülőhelyre. A franc essen a TAP-ba.

Már meglehetősen fáradtan bandukoltunk vissza az autóhoz, mert várt minket a helyi idegenvezető, aki beszámolt róla, hogy a szétszórt magyar utascsoport lassacskán megérkezik Madeirára, ő pedig folyamatosan ingázik a reptér és szállodák között, mert a TAP-ban két hete valami történt, azóta semmi sem működik jól. Meghallgattuk, de sokat nem tudtunk hozzátenni.

Sanyi barátom ajánlott itt egy éttermet, azt látogattuk meg vacsoraidőben. Jókora steakeket tesznek itt vulkáni kőlapokra és ott kedve szerint sütheti meg az ember. Bepakoltunk fejenként egyet, némi leves társaságában, utána már csak arra volt erőnk, hogy hazavonszoljunk magunkat. De pihenni nem tudtunk, mert az ablak alatti medencénél esti partyt tartott a helyi Lagzi Lajcsi, és égett csirke szaga áradt be a zárt ablakon. Szerencsére ennek is vége lett 11-kor.

Holnap a sziget keleti részét fogjuk felfedezni, remélem, hasonló szépségeket rejt, mint a mai nap.

Ez a nap is jól kezdődött. Azok után, hogy tegnap megnéztem még  a VB-döntő hosszabbítását, valamikor éjfél körül kerültem végül ágyba. Rozi kinyította felettem az ablakot, ami pont olyan szögben került végállásba, hogy attól féltem, hogy ha este felkelek, kajakra lefejelem, de ahhoz már lusta voltam, hogy bármit is tegyek. Ugyan fáradt voltam megmozdulni is, de elaludni nem tudtam az út izgalma miatt, pedig már fél egy is elmúlt. Ami azért volt szívszorító, mert 2:45-re volt beállítva az ébresztő, ugyanis 3:15-re hívtam taxit.

Úgy ébredtem, mintha semennyit nem aludtam volna. Kínos lassúsággal készültem és közben próbáltam Rozit felébreszteni, aki egy zombi gyorsaságával mozgott, és csak akkor váltott sebességet, amikor mondtam, hogy 10 perc és itt a taxi. Aztán valahogy elindultunk.

A taxi végigsuhant a kihalt városon és háromnegyed négyre már kint is voltunk a reptéren. Ott megdöbbenve konstatáltuk, hogy az indulást áttették 5:05-ről 6:15-re. A TAP portugál légitársasággal utaztunk (ez volt benne az útban, amit befizettünk, nem mi választottuk), amit kerülni kell, mint a pestisest. A reptéren az volt a közvélekedés, hogy mindig, mindenhol késnek, akár 3-4 órát is, és a szolgáltatás színvonala nem üti meg a mércét.

Mi, mint két állomittas veréb támaszkodtunk egy oszlopnak, mert ülni már sehol nem lehetett. Miután már mindenki beszenvedte magát az extra szűk helyekre, biztos, ami biztos, még ültünk vagy másfél órát a repülőben, várva, hogy elinduljon. Végül aztán háromnegyed nyolckor gurult ki a gépünk a kifutópályára.

Mellettem egy lány a sírógörcs szélén táncolt, mint kiderült, éppen Miamiba készült, ahol másnap lesz(lenne) az esküvője, és szinte biztos, hogy le fogja késni a csatlakozást. A tenyérbemászó képű stewardessek pedig megnyugtatták, hogy biztos lekési a gépet, de adnak neki majd szállást. Előttünk egy anyuka ült a gyerekével, aki miután már anya lett, úgy döntött, minden feltölthető részét feltölti bőségesen szilikonnal. Úgy nézett ki, mint egy lufi és ráadásul jó erőszakosan mondogatta, hogy márpedig őket nem rakják semmilyen másik gépre. Mindenki azt találgatta, hogy mi lesz. Mellettem a lány időnként zenét hallgatott, időnként pityergett egy kicsit, csak úgy az illendőség kedvéért. A gép végül lisszaboni idő szerint 7:50 helyett 10:30-kor landolt.

Mikor kikászálódtunk a repülőből, várt a következő megpróbáltatás. Egy kis agresszív, arrogáns TAP- alkalmazott csaj beszállókártyákat osztogatot, mindenkinek másmilyet. Nekünk másnap reggel 9:20-ra akart adni egyet. Mondtam, hogy nekem ne adjon ilyet. Mondta, hogy vegyem el, majd mindenkinek elmondja, mi a helyzet. Röviden az, hogy megszívtuk, minden járat tele van, nincsen hely. Valami szörnyű hotelben fognak elszállásolni, de a csomgjainkat sem kaphatjuk meg.. Én már nem először voltam ilyen helyzetben, mondtam neki, hogy én ezt nem fogadom el, és összegyűrtem a beszállókártyát. Mondta, hogy nincsen más. Na Rozi ekkor kezdett ténylegesen kiborulni. Mondtam neki, hogy nyugodjon meg, ez itt egy erőszakos próbálkozás, mindig van megoldás.

A pattogó antipatikus csajt otthagyva, megkerestük az átszállási irodát. Azaz én, mert addigra Rozi már nagyon elfáradt, ráadásul a 3 óranyi alvás sem tett neki túl jót. Az átszállási irodán ott találtam a kedves antpatikus szilikoncsapatot, akik éppen azért küzdöttek, hogy legalább a csomagjukat adják ki, hogy  fogat tudjanak mosni, meg mi egymás. Talán az anyának kiadták a csomagját, hogy a kisgyereknek legyen mibe átöltözni, de ebben sem vagyok biztos.

Én szépen előadtam magamat a pultos csajnak, aki először folyamatosan tagadott, mondván, hogy nincsen jegy és kész. Aztán mondta, hogy menjek ki a jegyirodába és vegyek. Tessék?! Pénzért van hely? Akkor nagy kegyesen elkezdett telefonálgatni és láss csodát, mégiscsak volt két jegy a következő járatra, ami menetrend szerint 14:30-kor ment. Diadalittasan trappoltam vissza Rozihoz, lebegtetve a két beszállókártyát, majd szörnyűséges négy órás várakozás kezdődött nyűgösen a reptéren. Természetesen ez a gép is később indult, majd negyven perccel. De már nem érdekelt.

A gép egyébként tele volt franciákkal, akik kezében ugyancsak az ideiglenes beszállókártya volt, amit az arrogáns csaj osztogatott. Érdekes módon nekik jutott hely, csak a sehonnai kelet-európai gyülevésszel lehet bármit megcsinálni, ha hagyják. Rozi mellé, kiképzés gyanánt, egy pár hónapos kisbaba ült az anyukájával, kisebb-nagyobb megszakításokkal, de azért szépen sirdogált Rozi fülébe, aki addigra már alig élt, olyan fáradt volt. De akkor szerintem már mindegy volt neki, minden zavaró körülmény ellenére elaludt és leszállás utáni tapsviharra ébredt csak fel.

A leszállásra már felkészítettek előre, de átélni azért más volt. A repülőgép az óceán felett repült, mintegy 200 méter magasan, majd hirtelen bedöntött és a hajtűkanyar után meredeken zuhanni kezdett, mint egy kő és egyszerre csak lent voltunk.  A reptér egészen pici: egy kifutó pálya, és egy egy-két emeletes épület. Szinte már vártuk, hogy a csomagunk nem fog velünk jönni és természetesen így is volt. Miután álltam háromnegyed órát az elveszett csomagok irodáján, kaptunk egy egyszemélyes éjszakai túlélő-csomagot, amiben sokféle dolog volt: példaul fertőtlenítő szagú xxl-es poló aludni, fogkefe, fogkrém, borotva, sőt egy kis tasak mosópor is. A mi feladott csomagunk talán a holnapi nap megérkezik.

Felvettük a bérelt autónak csúfolt gumikacsát (Fiat Panda, a foglaláskor még Seat Ibizáról volt szó), erről az autóról biztosan fogok még írni. Majd valami teljeséggel szürreális érzés közepette közelítettük meg a szállodánkat, mikor végre megérkeztünk. El se hiszem. 13 óra kellett hozzá, és némi hiszti, de itt vagyunk ezen a gyönyörű helyen, ami felülmúlta minden várakozásainkat nagyvilági mediterán hangulatával.

Az első eresztés egy kicsit a szívás oldaláról közelítette meg a dalmáciai kiruccanásunkat, a mostani inkább a pozitív eseményekre, tapasztalatokra koncentrál. Már azóta beszédtéma Rozival, hogy milyen egy horvátországi nyaralás, mióta a dolog szóba jött. Rozi fejében ez az egész valami rémséges, rossz balatoni nyaralásként sejlett fel, valószínűleg valamilyen általam nem ismert, korábbi emlék, tapasztalat alapján. Én már jó néhány helyen voltam a horvát tengerparton, de eddig még nagyon randa helyen nem voltam. Sőt a legtöbb esetben, kifejezetten szép, néhány esetben egyenesen gyönyörű helyekre vitt az utam.

Dalmáciában csak egyszer voltam, Dubrovnikban, de csak pár napot egy vállalati csapatépítés alkalmával, ami akkor hihetetlen élmény volt. Az, hogy idén Dalmáciában voltunk nyaralni, csak a véletlen műve volt. Egy hirdetésben láttam meg a szállodát, meg azt hogy közel van Trogirhoz. Megkérdeztem öcsémet, aki nagyobb Horvátország-szakértő, mint én, és azt mondta, menjünk oda, mert nagyon szép hely.

És igen, Trogir az egyik legszebb város, ahol voltam életemben. A fehéres szürke kövekből épült szűk, girbegurba utcácskák, ahol időnként reneszánsz erkélyek tűnnek elő egy-egy ház homlokzatán. Régi, zömök templomok magas harangtornyokkal, sokezer éves történelemmel. És a tenger hegyekkel keretezett háttérként szolgál a nem mindennapi utcaképekhez, adva azt a tipikus déli tengerparti érzést, amit nehéz szavakba önteni, mégis érzi az ember, ha ott van.

Trogirt a lányaim is nagyon szerették, akikkel általában heves közelharcot kell vívnom, ha meg szeretnék velük nézni egy várost. Trogirnál az első alkalommal eljártuk a kötelező köröket, nekik nincsen kedvük menni, mit fogunk ott csinálni. Fogunk fagyit enni, na jó akkor talán, meg vacsorázni is jó lenne valamit. Második alkalommal már nem kellett semmit ajánlgatni, szívesen mentek.

Az egyik nap reggeli után (na jó, fél  12-kor) beültünk az autóba és elindultunk dél felé. Az első állomás Split volt, amiről nem tudtam sokat, csak a neve volt vicces számomra. Split a szállásunktól jó fél óra autózásra volt. A kikötőben több kör után sem sikerült parkolóhelyet találnom, ezért egy kicsit messzebb álltunk meg.

 A kikötőben hatalmas kompok, óceánjárók ringatóztak méltóságteljesen, de miután egy helyen volt a buszpályaudvarral és a vasútállomással, az ilyen helyek mocskos, visszataszító légkörét árasztotta. Kicsit továbbsétálva beértünk Split óvárosába, amit Diokleciánusz palotája ural. A római császár, miután jól megszedte magát, itt akarta kora nyugdíjas éveit tölteni és ehhez felépített az akkori világ legnagyobb építményt, ami 38 ezer nm. Az épület még ma is impozáns. Split igazából a palotát kezdte körbenőni, innen alakult ki a középkor belváros, ami a mostani óváros. A város hangulata hasonló Trogiréhez, viszont hiányzik belőle az a kisvárosi meghittség, ami Trogirban megvan. Split egy több százezres város és ezt az óvárosban is érzi az ember, ettől függetlenül nagyon jó kis hangulata van. Ide kétszer is visszajöttünk, mert első alkalommal a lányok nem hozták magukkal a baseball sapkájukat és Laura egy kicsit rosszul lett a melegtől. Másodszor este jöttünk be vacsorázni utolsó este és enni egy fagyit. A tengerparton este 10 körül pezsgett az élet, mindenütt zenéltek, koncertetek készülődtek, nagybetűs Riviéra-érzés, kezedben egy kenésnyi csokifagyival.

A városnéző napunkon a második célállomásunk a híres üdülőhely, Makarska volt, amiről szégyenszemre nem is hallottam korábban, pedig egy nagyon híres üdülőhely. Útban Split és Makarska között, nagyon szép tengerparti teleülések között visz az út, a kedvencünk Omiš volt, ami a hegyekig bevezetett tengeri csatorna köré épült, és olyan nagyúri tengerparti hely hangulatát árasztja.

Amikor közeledtünk Makarska felé, már láttuk, hogy nem semmi helyre érkezünk. A tengerpartról meredeken ívelnek fel a fehér sziklás hegyek, amelyek csúcsai elérik a 1700 métert, olyan érzése van az embernek, mintha a tengerből nőttek volna ki. Utólag megtudtam, hogy reggelente csak a világosságot lehet látni, mert a nap csak 11 után pattan ki a hegyek mögül. A strand, amit találtunk olyan látképet adott, hogy percekig csak álltam és bámultam, mert nem tudtam betelni vele.

Maga a város is rendelkezik némi óvárossal, de azért nincsen túl sok épített látnivaló. A kis öblöt, amely köré Makarska épült, végig éttermek, kávézók veszik körbe, ahonnan rálátni a kikötőre, amiben mindenféle motoros hajó és vitorlás horgonyoz. Olyan békesség van, hogy nem látni siető embert. Nagyon jó kis hely. Annyira tetszett, hogy meg is fogadtuk, hogy legközelebb ide jövünk.

Rengeteg szép dolgot láttunk, de a legemlékezetesebb számomra az, amikor reggelente leültem az ébredő tengerhez és magamba szívtam a békéjét. Nagyon könnyűnek éreztem magamat utána, még ma is erőt merítek belőle.

A horvátországi nyaralásunk úgy kezdődött, hogy el sem kezdődött. Még pénteken a vonaton kaptam az sms-t, hogy a kisebbik lányom belázasodott, és biztos, hogy másnap reggel nem fog tudni utazni. Sorra vettük a lehetőségeket, majd végül abban maradtunk, hogy megpróbálunk hétfőn elindulni, hátha akkor sikerül. Nem árulok el nagy titkot, sikerült.

Hétfőn reggel nyolckor akartam elindulni, ezzel a perverz gondolatommal kivertem a biztosítékot Rozinál, de aztán végül a fenyegetőzés, sürgetés és könyörgés ötvözete megtette a magáét és a három hölgyet sikerült beimádkozni az autóba. Az út teljességgel eseménytelen volt, hála a notebookomra felrakott három órás Harry Potternek, amely lekötötte a gyerekeket, Rozi végigszundikálta az utat, miután extrém korán, már reggel hétkor fel kellett kelnie. Az út 730 kilométeréből 500-at szakadó esőben vezettem, amiből 200 kilométer erős oldalszéllel is támadott.

Végül négy tájban érkeztünk meg Seget Vranjicába, ami egy Trogir városkával egybeépült település.  Az apartmant valamikor németek építhették, most egy magyar pár üzemelteti. A férfi komoly hangú mérnökember, ráérősen mesélt el mindent. A nő pengeszájú, a házsártosságtól ráncolt arcú, amolyan igazi házisárkány. A szája időnként mosolygott, a szeme soha.

Az apartman furcsa kettőssége volt a szörnyűnek és a jónak. Néhány furcsaság a szobából: A mi ágyunk eredeti matraca úgy el lehetett nyűve, hogy úgy döntöttetek, hogy le kell cserélni. Ez derék gondolat, ám a matrac eredetileg egybe volt építve az ággyal, ezért nem az ágyat cserélték le, hanem az eredeti matrac fölé helyeztek egy másik matracot. Így az ember nem lefeküdt aludni, hanem felfeküdt. Ezen kívül miután két matrac volt egymásra rakva, ha én fordultam, mint egy vízágyban, az energia tovaszaladt és Rozi felpréselődött a mennyezetre.

Mindkét szobának volt külön vécéje és zuhanyzója. Ez önmagában nagy előny. De itt is kitaláltak egy formabontó megtakarítási lehetőséget a magyar Mekk mestereket meghazudtoló horvát szakik. A két fürdőszoba külön bejárata egy-egy mosdó-wc-be nyílt, de a fal csak a kádig tartott, a kád közös volt. Két külön bojlerrel és csappal ugyanannak a kádnak két oldalán. Mondta is Rozi, hogy kezdődhet a szinkronpisilés. Na ilyet se láttam még sehol, pedig megfordultam már néhány víkendházban, lehet szabadalmasítom itthon és rommá gazdagodom belőle.

Az apartmannak viszont volt sok előnye, nagy közös grillezésre is alkalmas konyha, bár csak hideg víz a mosogatáshoz, öt perc sétára volt a falu védett kis tengeri öble, és a miliőtől teljesen elrugaszkodva anyagszalvéták voltak előkészítve arra az esetre, ha az angol királynő és a wales-i herceg tervezi a látogatását az apartmanba. Na, nekik aztán tényleg örök élményt okozott volna a fürdőszoba.

Így is alakult ki a reggelink. Én, miután senkinek nem kellett a bűn rossz kecske sajt, egy életlen késsel abból farigcsáltam forgácsokat a kenyeremre, és hogy ne haljak fulladásos szörnyű halált, egy kis ajvárt kentem rá. Szombat reggelre már kéregszerűre keményedett a sajt, pedig mindennap gondosan bebugyoláltam, nem hiába, a jó minőség mindenütt kiütközik. A reggelim másik állandó összetevője a gyantaszínű és állagú csipkelekvár, amit rajtam kívül még Rozi fogyasztgatott, de csak kiskanállal, édesség gyanánt.

A horvát éttermek színvonala az évek során semmit sem javult, valahogy ott rekedt, ahol a mi Balatonunk a nyolcvanas évek közepén. A köret mindenütt mirelit sült krumpli, némi apróra vágott hagyma és általában elégetett, túlsütött hús. Én csevapcsicsát vagy plejskavicát  ettem általában, ami nem volt rossz, de a budapesti Montenegro Gurmanban messze jobb, és egyszer kipróbáltam azt a grillezett csirkét, amit Lilla rendelt, na ha azt tovább szárították volna, elment volna cserzett bőrnek. Szerencsére ettünk pár jót is: a burek nagyon finom, akár a sajtos, de a húsos is, a dinnye is nagyon finom, és bármilyen cserit ettünk, az maga volt a mennyország.